Hevesi Szemle 13. (1985)
1985 / 1. szám - VERS - PRÓZA - Mocsár Gábor: ...eleitől fogva
„Elfogott olasz tisztek, kikkel személyesen beszéltem, azt mondották nekem, hogy tegnap oly szörnyűségesen nagy veszteségeket szenvedtek, hogy alig hiszik, hogy a támadásra küldött emberek felét valahogy össze tudják szedni. Mind azt mondják, hogy mi borzasztóan jól lövünk. Tegnap szerintük egy teljesen ép, hadilétszámú hadosztályuk támadott, melyből századonként alig maradt 40—60 emberük . . . Azt állítja az egyik tiszt, hogy a tegnapi napon a Monte dei sei Busi 20 000 emberükbe került — így ez soká már nem mehet, mert Olaszország el fog vérezni, Ca- dorna és egész Olaszország konsternálva van, hogy a Doberdó fennsíkja ilyen hihetetlenül szívósan tartja magát. . . . Délelőtt felmentem San Martino templomához. A templom már nagyon össze van lőve. Ott van egy eperfa, annak nekitámaszkodom és a csatateret nézem. Hulla hulla mellett az állások között, eltemetésükre gondolni sem lehet, mert mindkét oldali tüzérség szakadatlanul vereti az egész teret. Most is utálatosan idevág, sivít és zúg a sok könnyű és nehéz lövedék, és fülsiketítőén reccsennek, repeszeket és kődarabokat vágnak nyávogva mindenfelé. Kibékülten feküsznek a mi katonáink és az ellenség a hideg acéllal kihűlő szívükben egymás mellett. . . József főherceg naplójegyzete 1915. július 28. A mi szakaszvezetőnk nem távcsővel figyelt odaátra — inkább sehogy se figyelt, nem számolta sem az olaszok, sem a mieink halottait, önmagára gondolt. És ahogy később alkalmam volt őt megismerni, meggyőződésem: az sem lelkesítette, amit majd a háború után, a főherceg hadvezéri képességeit méltatva, egy hadtörténész, név szerint doberdói Breit József — már az a nemesi előnév! — elégedetten állapított meg: ,,A poklok pokla, a doberdói fennsík — bár több mint 30 000 főnyi veszteség árán, de azért teljes egészében — József főherceg úgyszólván kizárólag lelkes magyar csapatjainak kezében maradt”. 30 000 — úgyszólván kizárólag magyar -— fiatal élet egy sziklás, vértől iszapos, hullabűzös olaszországi fennsíkért! Miénk maradt? A háború végén, a teljes összeomlás után az olasz katonák — persze a megmaradottak — puskalövés nélkül szállták meg a hegyet. A magyarok, osztrákok pedig —, persze, közülük is a megmaradottak — mindent hátrahagyva, de azért némileg rendezett menetben, volt azért köztük, aki eldobta megunt puskáját, özönlöttek haza az elvesztett háborúból. Mindegy már, az a fontos, hogy vége, c.s hogy életben maradtunk — örvendeztek az okosabbjai. Köztük volt az a szakaszvezető is, akit a többi közül, mint később ki fog derülni, nem méltatlanul, kiemeltünk és figyelemre méltattunk. Az járt az eszében: mi végre volt ez az egész? Volt ennek értelme, ha az lett a vége, hogy minden összeomlott? S ha eszébe jutott az a vértől iszapos kopár hegyoldal és az a hírhedt fennsík, bizonyára nem sajnálta otthagyni, s nem azon kesergett, hogy az olaszoké lett az a fennsík, hanem azon törte a fejét — szemeit ide-oda villogtatva —, hogyan tudna maga alá egy kódorgó lovat keríteni, hogy lóháton érjen haza: lássák, huszár volt ő, nem poros fülű baka. (Folytatjuk) 16