Hevesi Szemle 13. (1985)

1985 / 2. szám - VERS - PRÓZA - Abody Béla: Emlékezetem pályája

ekkor e könyv előkészítésének, anyaggyűjtésnek felfogni — de jelzi a hangulatot készült, jeles, lexikonnevű bírálóm megfogalmazása: „A. B. ma az egyik legfontosabb közvéleményformáló erő”. Vagy egy másik: „A. B. ma már nemzeti intézmény”. Egy rangos recenzista: ,,A. B. megteremtette a műfaj értelmét”. E szinte egyértelmű kollekcióból összesen öt enyhén szigorú, vagy óva intő bírálatra emlékszem, kettőt ezekből jóbarát írta, a végefelé ernyedtemet és kapkodásomat jól észlelve.

A népszavazás egy másik, nem kevésbé megbízhatatlan, de tagadhatatlan formája: a levelek, postám meghízása. Bánom, hogy nem számoltam pontosan, nem is igen őrizgettem, de a két rekordévben, 1969-ben és 70-ben többször megesett, hogy a havi háromszázat is elérték, száz alá pedig sosem süllyedtek. Vonjuk le a felét (őrültek, tarhálók, nimfo-sznobok, zsidó vagyok, antiszemita vagyok, sztálinista vagyok, fasiszta vagyok, írjunk együtt darabot stb): a maradék is jelzi „tündöklésemet”. Bukásom után a levelek száma havi harmincra zuhant (ekkor már számoltam), egy évre rá a tízet-húszat is ritkán érte el. Most, hogy látszólag valamelyest magamhoz tértem, ötven és száz között billeg az inga. Igaz, ez is csalóka; szerkesztő vagyok, sok a kézirat, kéregetés, fenyegetés, nem személyemnek szóló ügyek, semmitmondó ukázok, légnemű meghívók, kibontásra sem szorulók.

Hogy divatos portéka voltam, kivált felfutásom évében, író-olvasó találkozóim száma is jelzi.

Nem striguláztam, de a csúcsévbeli tevékenységem közelebb lehetett a százhoz, mint az ötvenhez. Hát ha még a nem vállalt felkéréseket is hozzáképzelem. (A visszautasításoknak nem volt logikájuk vagy etikai rendszerük, inkább anyagi állapotom, a felkérés eleganciája, hangulatom és egészségem terelt. Iskolába, mint volt tanár, szinte mindig mentem és mindig ingyen.) Ha tíz évemre bontom le tevékenységemet, kijön a két-háromszáz. Ha életgyónást végeznék, s érdeklődésemet nem egyetlen hullámgörbére vetíteném, azt is ide kellene írnom, hogy bizonyos gyakorlatot már kezdő huszonévesen is szereztem és néha, évenként talán öt-hatszor ma -is elér a hívás, de most már ritkán vállalom. Nem vagyok adósa, de ne is legyek hitelezője senkinek, szerény vagyok, beérem a magam társaságával. S ha — nagyon ritkán — mondandóm van, házhoz jön a rádió, beszélhetek az ágyból is.

Ami a „nagy ugrás” előtti szájjártatásaimat illeti, még egyetemista és kezdő író koromból datálódnak. Mindjárt első népszónoklatomért, ami Gorkijt hirdette és meglehetős sikert aratott, feljelentettek. No, takarékoskodjunk a festett — s az igazi — sebekkel: bejelentettek az írószövetségnél enyhe eretnekségeimért; semmi bajom nem lett belőle. (1951) Második előadásomat már ékes plakátok hirdették, még a Váci utcába is jutott. Ehrenburg volt a téma —, de mindössze négy szál ember tette tiszteletét e hajdanvolt Kioszkban. Ezt az előadást nem tartottam meg. Aztán a TIT foglalkoztatott egy vagy két évig, mérsékelt sikerrel. Gyakorlatoztam. Az írószövetség is el-elküldözgetett bennünket, főleg vidékre, vegyes jellegű és színvonalú csapatokban — Pest csak a zseniknek, s a haldoklóknak dukált —; a fikció úgy szólt, hogy név szerint hívtak bennünket, de ezt a kutya sem hitte el. Aránylag könnyen ellenőrizhető volt a turpisság fordított előjellel: a konjunktúra idején nem egy és nem két cég, intézmény, település csábítgatott, hivatkozva arra, hogy az elmúlt könyvnapokon már többször invitáltak az írószövetségen keresztül. Hozzám ennek halo34