Hevesi Szemle 13. (1985)
1985 / 2. szám - VERS - PRÓZA - Mocsár Gábor: ... eleitől fogva
fényes gazdaporta, inkább szegényes, közel a temetőhöz. A nagyobbik szoba két apró ablaka meg a faluszéli legelőre bámészkodott, kiálló csípejű borzas tehenekre, mélán röfögő, durkáló disznókondára. Mígnem, de addig nagy idők teltek el, a két apró ablakszem gyanúsan pislogva vette észre a különös változást: a falubeli gyerekek, fiatalabb süvölvény legénykék üvöltözve kergettek a legelőn egy gömbölyű labdát. Röviden szólva, ebbe az isten háta megetti szegény faluba is berobogott a kultúra: futballpálya lett a legelő helyén. Ide jött férjhez Zsuzsika, de hol volt akkor még a futballpálya! Zsuzsika után a sokat emlegetett Margit következett, aztán így jöttek sorban: Antal, Róza, Sándor, Imre, s a végén az akkor még aprócska Bözsi, nagy későre; az öreg szülék egy kicsit mintha restellkedtek volna is miatta, hogy nem tudták már abbahagyni. A kicsi Bözsinek hozott legtöbb újdonságot, s talán örömet Margit nénje hazaköltözése. A fiatal hadiözvegy ugyanis, ha, ráért, nemcsak a saját kisfiát gondozta, pesztrálgatta, hanem a legkisebb húgára is jutott a figyelméből, olykor a fenékpaskoló intelmekből. Bözsi pedig az apró, totyogós, pendelyben járó váratlan jövevény, a kis hadiárva Lajcsi gondozásában, pesztrálásában élte ki korán megnyíladozó anyagi ösztönöcskéit. Már akkor meg lehetett állapítani, hogy ha majd megnő és férjhez megy, jó anya lesz belőle. Még valaki kiröppent a szülői házból, ha ugyan nem kibakancsolásnak kellene nevezni ezt a váratlan és egész környéket megdöbbentő kivonulást. Antiról lesz szó — a három fiú közt a legidősebbről — aki már kezdő ember korában ellentmondott a mese törvényeinek. A mesében ugyanis három fiútestvér közül mindig a legkisebbik visz végbe meglepő dolgokat. Hát azt a meglepetést, amikor Anti elszántan apja elé állt s bejelentette: — Édesapám, akár akarják, akár se, nekem valami pakkot készítsenek, mert én beállók vereskatonának. — Minek állasz, te? — meredt rá az apja, az apró termetű, nagy bajuszú, csendes szavú, méla kék tekintetű K. Nagy Sándor. Ebből a korán megtört, csendes emberből senki nem nézte volna ki, hogy mindenre elszánt, harcias, kalandozó életű, földön háló, csillagokkal takarózó böszörményi valamikori hajdúősöktől származik. Anti fia vérében azonban, úgy látszik, az ősök gerjedelmei visszaüzentek. Antitól — szokták otthon mondani — minden kitellik. Nem elég, hogy „én nem akarok örökké földet túró paraszt lenni!” felkiáltással mindenféle dolgokat cselekedett; azt keresve, hogyan lehetne másképpen élni, mint hallgatag apja. Ha volt, márpedig volt benne jócskán igazi hajdúvér, akkor ez épp ebben a tudajdonságában, a földtől való menekülés rugdalózásaiban buzgott elő. Merő történelmi tudatlanságra vall, ha valaki azt hiszi, hogy a hajdúkat Bocskai fejedelem azért volt kénytelen a győztes hadjárat után letelepíteni, mert ezek az örökké éhes, nyugtalan, csikasz népek föld után vágytak, amit aztán a maguk békességében szorgalmasan művelgetnek, orcájuk verítékével. Fenét vágytak a hajdúk föld után! Épp ellenkezőleg. Jelszavuk, ha megfogalmazták, ez volt bizonyára: szegődött bér, osztott konc. Nekik a föld sárkolonc a lábukon. Maga a fejedelem kényszerítette őket, hogy telepedjenek már le végre, hagyjanak fel kóborló, zsoldért, pénzért zsákmányra való kecsegtetésért hol ide, hol amoda szegődő megrögzött szokásaikkal, legyenek végre helyhez köthető, de bármikor hadba hívható valamiféle békés életű katonanépséggé 2í)
