Hevesi Szemle 13. (1985)
1985 / 2. szám - VERS - PRÓZA - Jávor Ottó: Damjanich
Ö.: Nekünk, nekik a magyarok a legnagyobb ellenségeink. Önök ezt képtelenek megérteni? Nem akarunk újabb ezer évig Szent István palástja alatt fulladozni! D.: Az a palást melegített is. Most ledobják, hogy a maguk vágyálmait kergessék! Szerb Köztársaság. Ő.: Most jött el az ideje. Ausztria legyengülve, Magyarország leverve, s ha Ferenc József újra Miklós cár csapatainak a segítségére szorul, az oroszok nem fognak szláv testvéreikre lőni. D.: Csak miránk lőtt mindenki. Nem jött el semmiféle idő az önök számára. Inkább elmúlt az idő, elszaladt velünk együtt. Különben is hogy meri feltételezni éppen rólam, hogy éppen én ... Ö.: Amikor közismert tábornok úr kifakadása: késsel hasítanám ki testemből azt az inat, a legkisebb porcikát is, ami bennem szerb. Sőt: az utolsó rác sírján én is golyót röpítenék agyamba, hogy egy se maradjon gonosz fajunkból. Jól megjegyeztem, mert ilyet ritkán mond horvát táj szülötte. D.: Ezt mondom ma is. Ö.: Engedelmével, nem hiszem. D.: Pedig elhiheti. Mert nem lehet feladni a saját portájuk kapujára szögezett magyar parasztok látványát — szerbiánusok kezében volt a szög meg a kalapács —, sem a földvári templomot. Harminchét gyermek holttestével volt tele, betört koponyájukba szerb zászlót meg szegfűt dugtak ... így virágzott halált a borzalom. Rajisics pátriárka pedig bőkezűen ötszáz bilincset ajándékozott az osztrákoknak a magyar foglyok részére, a mi részünkre ! Ö.: Ami azt illeti, a magyar honvédek sem voltak éppen finom kezű kisasszonyok, amikor ártatlan csecsszopókra gyújtották rá a házat, puskával ügyelve, senki se menekülhessen ki. D.: Ha mindenre oly jól emlékezik, talán ismerős az a mondásom is: én csak a szabadság katonáinak akarok vezére lenni, nem templomi rablóknak. Legkedvesebb honvédemet lövettem főbe majdnem, mert egy pópától rabolt miseruhában illegette magát. Ö.: Majdnem. De megkegyelmezett neki, hisz józanul fölmérte, mit válthatott volna ki katonái között egy ilyen parancs. Távlatban gondolkozott, tábornok úr. Hát tegye ezt most is! D.: Vagyis támogassam az ön ködös elképzelését. Ez az egész szöktetési terv olyan, mint egy izzadva kiagyalt opera. Áriáznom nem kell? (gúnyosan énekli) „Figaró itt, Figaró ott... Figaró .. Ő.: A tábornok úrnak bizonyára alaposabb zeneesztétikai iskolázottsága van, mint nekem. Csak azt ne feledje, a túléléshez nem mártíromság kell, hanem tett. De a magyarok csak mártírok tudnak lenni, valamit végigvinni, befejezni, túlélni, arra képtelenek. D.: Az én zeneesztétikai nevelésemet a tábori dobok dübörgése, meg a marko- tányosnők éneke adta. Ami a másik megjegyzést illeti, azt felelem: jobb tizenhárom, vagy száztizenhárom, vagy ezerszer száztizenhárom mártír, mint egy becstelen. (Folytatjuk) 27