Hevesi Szemle 13. (1985)

1985 / 2. szám - VERS - PRÓZA - Jávor Ottó: Damjanich

Ö.: Megértem. Egyébként minden nézőpont kérdése. Szabadságharcról majd ezután beszélhetünk. A szerbek, rácok, horvátok, szlovénok szabadságharcáról, melyhez odaállnak a boszniaiak, a havasalföldiek, az erdélyi mócok, a morvák, a csehek, odaáll ön is, a hadsereg élére.

D.: Aha. Legyek én a rác Görgey.

Ö.: Ön maradjon a szerb Jovan Damjanich.

D.: Én Damjanich János magyar honvéd tábornok vagyok.

ö.: Annyiban magyar, hogy illúziót kergetett, mint a többiek. Délibábot. Nem akarom megsérteni, de a volt császári kapitány, aki dezertőr lett, és most már csak az utolsó útját várja, amelyet dobszóra tesz meg a kivégző osztag között, ez a császári kapitány rossz lóra tett.

D.: Őrnagy úr, ön nem ért a lovakhoz, de az emberekhez sem. Ami pedig a rangot illeti: a lefokozás elismerés. Hát azt gondolja, hogy a tehetségtelen császári hadvezérek megbocsátják Pákozdot, Isaszeget, Vácot? Minden csatában egy odaképzelt babért téptek le homlokukról, megkopasztot- ták őket ismeretlen, fiatal tisztek, kiken ők addig úgy néztek át svarc- gelb gőgjükben, akár a levegőn. A nyolc éven át dresszírozott katonák nem állták a néhány hete toborzott honvédek rohamát, falusi mesteremberek, Gábor Áron ágyúinak a tüzét.

Ö.: Néhány megnyert csata, de a háború elveszett. A csúfos futásokat meg — úgy látszik — kitörölte az idő az emlékezetből.

D.: Az őrnagy úr emlékezethiányos. Különben tudná, én egyetlen csatát nem vesztettem, az én katonáim hátát nem látta ellenség még Tomasovácnál sem.

Ö.: Bőven pótolták ezt a többiek. Kiss Ernő, gróf Vécsey!

D.: Ne is említse, mert agyamba tódul a vér! Az a gőgös Vécsey!

Ö.: Tipikus magyar úr.

D.: Ne emlegesse. Beképzelt arisztokrata.

ö.: Akár a többi magyar hűbele balázs. De még mindig különb, mint a buta és nagyszájú Lenkey. Ugye, ha megkaparjuk azt a nemzeti színű kokárdát, furcsa dolgok kerülnek elő.

D.: De ott voltak Bem katonái. Görgey hadteste, a többiek, az én vörössipká- saim, a 9. meg a 11. zászlóalj! Ha azok nekilendültek, mint ködöt a napfény, úgy kergette szét szuronyuk csilláma az ágyúfüstöt. Szolnokon ott álltak izzadtan, diadalmasan, levett csákóval lovagoltam el arcvonaluk előtt. Fiaim, megérdemelnétek, hogy mindegyikőtöket tisztté léptessem elő. De hova lenne akkor az én zászlóaljam!

Ő.: Illúzió.

D.: Az, hogy a határig kergettük Jellasicsot, Windischgrätzet?

Ö.: Az egész felelőtlen délibábkergetés volt. A magyarok mindent csak a saját szemüvegükön át néznek, a látásuk is úgy leszűkült, hogy csak saját magukat látják. Megértem, ebben a helyzetben valamibe kell kapaszkodni, valami igazolást kell keresni. Szolnok, Isaszeg... ágyúfüst, hurrá! A realitás a börtön és a vesztőhely. Kossuth elmenekült a magyarok ősi ellenségéhez, a törökhöz.

D.: Csak volt ellenség, akiből barát lett. De a másik, az osztrák megmaradt ellenségnek, hozzájuk csatlakoztak a rácok, szerbek, horvátok, még az oláhok is!

26