Hevesi Szemle 13. (1985)
1985 / 1. szám - VERS - PRÓZA - Mocsár Gábor: ...eleitől fogva
• Vers-próza Mocsár Gábor: ...eleitől fogva Önéletírás, történelmi háttérrel Talányos az elkezdés a magam számára is, sőt, mi több, fortélyos: rólam lesz szó eleitől fogva, s mégis azzal a hajdúsámsoni menyecskével kezdem, aki alig húszéves még, szinte írástudatlan — majd csak évekkel később tanul meg folyékonyan írni és olvasni —, s ebből a hajdúsági faluból másodmagával elindul a csehországi Königraetzbe, hogy meglátogassa férjét, aki sebesülten fekszik az ottani hadikórházban. Ahhoz a sebesült katonához nekem tulajdonképpen nincs semmi közöm, a neve Sólyom Lajos, és a doberdói harcokban kapott golyót a lábába. A hosszú útra készülődő menyecskével majd csak évek múltán kerülök közeli kapcsolatba, de kapcsolatunk és viszonyunk oly meghitt lesz — ő szül majd a világra engem —, hogy máris oda kell rá figyelni, ahogy batyuba köt elemózsiát, váltóruhát, keble két halma közé vászonzacskóba útipénzt rejt, s elindul a faluból. Ütitársa mindvégig egy falubeli másik fiatalasszony, annak férje is abban a hadikórházban fekszik, az ő férje is megsebesült, s már most mondjuk meg: ez a fiatalasszony fölöslegesen megy Königraetzbe, mire odaér, férje már nem él. Vállalkozásuk mesebeli. Űticéljuk Königraetz — sohse hallották azelőtt a nevét. Valahol ott van, ahol a világ majdnem véget ér, a Monarchia Csehország nevű tartományában. Kotyog a szekér a város felé, hajnali port szitál a kerék, a két ló beleprüszköl az ébredező tájba, bal kéz felől elmaradnak az ismerős martinkai szőlők. Kissé messzebb a város erdeiből őzek bámulnak az útra, az út mentén szikár akácok, s a két fiatalasszony borzong az érzéstől: ők most Kőnigréccbe mennek- Hetek óta motyogják maguk elé a furcsa szót, a távoli város nevét, ahol a férjük sebesülten fekszik. S ha elfelejtenék is, előveszik a papírt. Rá van írva az útvonal. Az idősebbik tanítóval íratták fel, az is sokáig töprengett a tanteremben kiakasztott térkép előtt, míg felírhatta a városokat, amelyeken ez a két menyecske majd áthalad. De hogy egyik vonatról hol kell átszállni egy másikra, s át kell-e szállni valahol, azt a tanító nem tudta megmondani. — Azért van az embernek szája, hogy megkérdezze — mondta Sólyomné, Margit, s buzdította a tanítót, írja csak fel, sorban. — Megkérdezed, de milyen nyelven? — kérdezte a tanító. Tegezte Margitot, aki pár éve még mezítláb futkosott a faluban, ha az erdők közül apjával be- szekerezett. Apja mindig őt vitte magával, Margitot: te vagy az én legügyesebb lányom, majd a faluban te őrződ a szekeret, a lovat. Holott nem is ő volt a legnagyobb a testvérek között, hanem csak a második. Benn éltek az erdőben, a guti erdőben, ott volt a földjük, tanyájuk. Hajnalonként karikás ostorral kellett kikergetni az őzeket a vetésből, annyian voltak. Ha esős volt 10
