Hevesi Szemle 13. (1985)
1985 / 1. szám - VERS - PRÓZA - Mocsár Gábor: ...eleitől fogva
a tavasz, vadrucák úszkáltak a tanya előtti legelőn, amit ellepett a víz. Ügyes volt Margit csakugyan, rá lehetett bízni apróbb húgait, öccseit is, ha a szülők a messzi városba szekereztek. Tudta önmagáról, hogy ügyes, ezért biztatta a tanítót: írja csak fel a tanító úr, azért van a szánk, hogy megkérdezzük. A tanító ráírta két papírlapra, hogy ha egyik a másiktól neadjisten elkeveredne, mindegyikőjük meg tudja kérdezni valakitől, hogyan lehet eljutni Kőnigréccbe. A tanító felírta: Debrecen, Budapest, Érsekújvár, Pozsony, Bécs, Brünn, Prága — onnan nem tudom, majd ott megkérdezitek. A másik fiatal- asszonyt is tegezte a tanító, mert kislánykorában őelébe járt iskolába. De — mondta nekik — Prágától már nem lehet nagyon messze az a Kőnigrécc. Azt sem tudom, milyen népek laknak ott, milyen nyelven beszélnek, csehek-e vagy németek. Mindegy az, felelte neki Margit, majd megtudakoljuk- Azért van szánk, hogy megkérdezzük. A tanítónak az volt a legfőbb gondja: milyen nyelven beszélnek ott az emberek. Attól félt, nem értik meg ezt a két sámsoni menyecskét. Igen, mert ő sok iskolát járt, s úgy tudta, hogy az emberek közti kapcsolat és megértés egyetlen eszköze; a nyelv. A beszéd. Nem jól tudta, illetve nem egészen pontosan tudta. A két menyecske eljutott abba a távoli városba anélkül, hogy egy kukkot is tudtak volna beszélni azoknak a nyelvén, akiktől megkérdezgették: merre kell menni Kőnigréccbe. Felmutatták a papírt, ráböktek a soron következő város nevére, s máris mutogatták nekik a vasutasok, katonák, mert ezektől a sok földet bejárt illetőktől érdemes érdeklődni, melyik vágányon, melyik vonatra szálljanak, cepeked- jenek cókmókjaikkal: az a vonat megy arrafelé, ahova el akarnak jutni. A vonaton, ha szóba elegyedtek velük más népbeli utasok, a menyecskék a kezüket terjengették, és gyermetegen mosolyogtak: ki érti ezeket? Hátuk mögé mutogattak: Sámson, Sámson, mondogatták a falujuk nevét, s az útitársak meredt szemmel néztek rájuk, zsidók talán ezek, hogy a bibliai nevet emlegetik, de hát a ruházatuk nem arra vall, mint ha zsidók lennének. Margit volt a beszédesebb, ő meg valami Gutot emlegetett. Gut, gut — mondta egyre hangosabban, mert azt hitte, ha hangosabban mondja, talán megértik, hogy az ő tanyájuk, ahol szülei élnek, annak az erdőnek a közepén van, amelynek Gut a neve. Guti erdő. Gut, gut — bólogattak az útitársak, s Margit örült: megértették. Gut Sámson — Gut, Gut, — Sámson — ez a két szó kísérte őket Königraetzig. Adta őket szinte kézről kézre. No, persze, azoknak a réges-régi görögöknek — könnyebb volt. A görög tengerjáró nép. S velük Athéné istennő segítségével csodák is estek, feljegyzésre és megéneklésre méltók, s akadt méltó énekes is, aki megírta kalandjaikat, a látott és átélt csodákat. Középpontba állítva a ravasz Odüsszeuszt — mik történtek velük, máig álmélkodva olvossuk- Hogyan szöktek meg a vérszomjas küklopsz, Polüphémosz barlangjából, a varázsló Kirké hatalmából, aki disznókká változtatta a Trója ostroma után hazavágyó haircosokat; lebír- hatatlan honvágy hajtotta őket kalandból kalandba. Maga Odüsszeusz még Kalüpszó nimfa csodás szigetéről is hazavágyott Ithakába, ahol felesége, a hűséges Pénelopé várta őt, szövőszéke mellett. Amit nappal szőtt, éjjel elbontotta, hogy sohse legyen készen az a vászon, legalábbis addig ne, amíg férje, Odüsszeusz haza nem ér Ithakába. De Margit és útitársa nem görög volt, hanem magyar, s ez a nép már rég leszokott az efféle vándorlásokról — s nem is hasonlítható másként sem útjuk a legendabeli görögökéhez — Athéné sem segítette őket. Várta, persze, hogy várta Margit — akárcsak Pénelopé — a férjét haza a háborúból, neki is volt egy kisfia, kétéves is alig. De Margitból hiányzott Pénelopé türelme. Ö is ülhetett volna szövőszéke mellett, mert volt neki otthon szövőszéke, maguk szőtte pendelyben jártak kicsi korukban, mail
