Hevesi Szemle 12. (1984)

1984 / 1. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Hermann Róbert: Megjegyzések egy perújrafelvétel ürügyén

nézeteit képviselő művekben is találhatók értékes meglátások). Megállapításunk e történeti irodalom átlagára vonatkozik, s ennyiben, úgy érezzük, helytálló is.

A két világháború közötti évek történetírására az egyértelmű Göregey-pártiság a jellemző. Ez két tényezővel magyarázható. Egyrészt azzal, hogy az ellenzék ezúttal is Kossuth nevét tűzte zászlajára, s a hisitorizálástól söhasem mentes magyar politikai élet szinte megkövetelte az ellenfél, tehát Görgey (és Széchenyi, Deák) tiszteletét. Másrészt a monarchia felbomlásával megnyíltak a bécsi levéltárak, s így lehetővé vált a perújrafelvétel e kérdésben is. Ehhez járult még a „büntetésként kapott függetlenség” sokkhatása is, ami megint nem volt alkalmas Kossuth eszméinek népszerűvé válásához. Mindazonáltal e kor történet- írásának termékeit igen magas szakmai színvonal jellemzi, s nem a kritdkátlan hódolat a tábornok iránt. Mellékesen megjegyzendő, hogy ekkor állították fel Görgey lovasszöbrát a Hadimúzeum előtt, s ekkor neveztek el róla egy gyalogezredet is.

Mindez természetesen nem maradhatott visszahatás nélkül. Ez leger őtelj esőbben a rendszerrel leginkább szemben álló párt részéről jelentkezett, tehát a kommunista párt részéről. A „hivatalos” álláspontot itt Révai József képviselte, s az általa a „Marx és az 1848-as magyar forradalom” c. tanulmányiban lefektetett alapelvek határozták meg az 1948-tól 1956-ig terjedő időszak történetírásának alapelveit 1848—49 kutatásában. Bár e korszakban is születtek igen jelentős alkotások, mégis. e kor történetírásának termékei közül a nagy többség éppen szemléletbeli torzulásai miatt, csaknem használhatatlan. (Félreértések elkerülése végett: Itt csak a 48—49-es irodalomról van szó.)

Az 1956 utáni történeti irodalom, bár hangvételében összehasonlíthatatlanul tárgyilagosabb, mint a megelőző korszaké, az esetek nagy többségében még mindig sommásan elítéli Görgeyt. Az utóbbi években azonban több, mindkét oldal érveit mérlegelő tanulmány és könyv is született, sőt, ami 1956 előtt elképzelhetetlen lett volna, a Görgey melletti vélemények nemcsak a szépirodalomban, hanem a történetírásban is nyilvánosságot kaptak. így áll tehát jelenleg a kérdés, s elképzelhető, hogy néhány éven belül újabb perújrafelvételre kerül sor.

Mikor indokolt egy perújrafelvétel? Mikor érdemes akár súlyosbításért, akár enyhítésért fellebbezni a vádlott (elítélt) ügyében? Véleményünk szerint akkor, ha: 1|. Üjabb bizonyítékok merültek fel pro vagyon kontra; 2. A védő vagy vádló eddig nem tárgyalt szempontra lett figyelmes.

Ilyen értelemben joggal tehető fel a kérdés: Joggal kér-e súlyosbítást Kovássy Zoltán a Görgey— Kossut'h-perben Görgey részére?

Az újaibb bizonyítékok

Kovássy két újább bizonyítékra utal. Az egyik Zafiri Lászlónak, a 3. honvédzászlóalj főhadnagyának 1882-es emlékirata. Zafiri ebben a következőket írja:

„Molnár ezredes már augusztus hó 1-én a Maros védelmére és az aradi vár kapitulációjára vonatkozó két, felette fontos sürgönnyel Makóra és Ó-Aradra menni parancsolt.” Az átadott sürgönyre, annak elolvasása után Damjanich, Zafiri szerint, így reagált: „Az a Görgey, az a Görgey!”. Kovássy szerint mindez annak bizonyítéka, hogy Görgey már a szegedi és temesvári vereség előtt megkezdte a fegyverletétel előkészítését.

Lássuk a tényeket! Molnár Ferdinánd nehezen adhatott át augusztus 1-én Görgey táborában Za- firinek sürgönyt, ugyanis július 28. óta a hadügyminisztérium elnöki osztályának főnöke volt, a minisztérium pedig ekkor már Aradon volt. Damjanich haditörvényszéki vallomásában nem említi ezt a sürgönyt. Zafiri honnan tudhatta a sürgöny tartalmát? Damjanich olvasta fel neki? Esetleg Molnár Ferdinánd? Arról nem is beszélve, hogy Görgey jól tudta, Damjanich a komáromi viszály óta határozott ellensége. Nem lett volna ésszerű lépés részéről az, hogy egy kormányhű főtiszttel szemben kompromittálja magát. Ezzel ugyanis nemcsak az áhított fővezéri állás kerül veszélybe (ti. az egész magyar hadsereg fővezéri állása), hanem személyes biztonsága is. Ha Görgey valóban meg akarta volna adni magát, ezt már a váci csata után megtehette volna, ha viszont mindezt az egész magyar hadsereg élén akarta volna megtenni, semmilyen, a kormányzat gyanúját esetleg felkelteni képes lépést nem tehetett. Véleményem szerint ez az epizód inkább Zafiri László képzelőerejének gazdagságáról, mint egy eleddig ismeretlen mozzanatról tanúskodik.

A következő, eleddig ismeretlen adatot (adatokat) Szeghi-Kiss László, Borsod vármegye 1848— 49-es főszámvevőjének kéziratos naplója tartalmazná, ebből is az 1849 őszén írott bejegyzés. A jobib áttekinthetőség kedvéért idézzük az egészet:

„A honvédek a Muszka seregnek, mely 260 ezerre tétetik, kiket a Burkusok is mintegy 50 ezerrel szaporítottak, könnyen meg nem felelhettek, azonban ha a Magyar fővezérek között egyesség lett volna, ha Görgey a Kormányzó Elnök rendeletéinek, mi szerint Görgeynek jóval előbb kellett volna Arad körül egyesülni Bem és Dem- binczky táboraival, eleget tett volna, még hosz- szaibb ideig tarthatott volna a háborúskodás, de Görgey cselszövényei oda vitték, hogy ő táborát mintegy akarattal körülvétesse a cári és császári seregékkel, sem Bemmel, sem Dembinczkyvel nem egyesült és így egy ember veszteség nélkül Világos váránál a háború gyalázatosán berekesztetett. S ha biz nehezen lehet hinni, hogy az oroszok a magyarok által legyőzethettek volna, legalább oly egyesség mellett lehetett volna a feladást venni, mint Klapka végezte azt Komáromban, hogy minden tisztek és honvédek szábadon mehessenek haza.”

Az idézetben gyakorlatilag benne van mindaz, amit a világosi fegyverletétel kapcsán Görgey szemére szokás vetni. Ezért is érdemes alaposabban megvizsgálni.

Először egy ténybeli kiigazítás. Az orosz hadsereg nem 260 000. „csak” 198 440 fővel vonult be Magyarországra, az osztrák sereg viszont nem 50 ezerrel, hanem a várőrségekkel együtt 175 940 fővel szaporította az ellenséges seregek összlétszá42