Hevesi Szemle 12. (1984)
1984 / 2. szám - JELENÜNK - Pécsi István: Nemzedékek nevelője
nem csoda, hogy nem ajzott fel az ismeretgyarapítás lehetősége. A véletlen azonban másként döntött, az történt, amire egyáltalán nem számított. — Egyik bátyám magához vett, s beíratott a nyírbátori algimnázium első osztályába. Szüleimnek azt mondta: ha mindegyük testvér elsajátított valamilyen szakmát, akikor rám is gondoljanak. Jólesett a törődés, akkor is, ha a folytatás már sokkal nehezebb volt. Csák írni, olvasni és számolni tudtam, nem boldogultam se a magyar, se a latin nyelvtannal. Rajtam és hásonló helyzetben levő társaimon osztályfőnökünk, Mészáros Sándor segített, aki óráinak egy részét arra használta fel, hogy béhozzassa velünk azt a lemaradást, amiről nem tehettünk. Ez a nemes, ez az önként vállalt munka őszinte hálát váltott ki mindannyiunkból. Én máig sem felejtettem ezt az áldozathozatalt, s felnőtté érve arra törekedtem, hogy — lehetősé~ geimhez mérten — magam is támogassam azokat, akik ingerszegény környezetből rajtoltak, akiknek az otthon nem adott annyi útraválót, ami elégsé~ ges a helytálláshoz, a zökkenők nélküli érvénye~ sülőshez. ilme, az egyik forrás, a példa, amely több mint egy emberöltő múltán is hatóerő, gyümölcsöző örökség. A bajok később fokozódtak, egyre-másra jöttek a jellemedző megpróbáltatások. — Taníttatásomra nem jutott pénz, ezért magántanuló lettem a nyíregyházi evangélikus gimnáziumban. Itt tudtam meg,hogy mit jelent igazában a szegény-diáksors. Iltt jöttem rá, hogy csak konok kitartással rakhatom le jövőm fundamentumait. Meggyőződésemmé Vált: a nehézségek arra valók, hogy úrrá legyünk rajtuk. A sikeres érettségi tután nem véletlenül választotta a tanári hivatást. A debreceni egyetemen magyar—német szakos diplomát szerzett, s nem sokkal később doktorált is., Akkortájt nem volt köny- nyű elhelyezkedni, épp ezért szerencsésnek mondhatta magát, hiszen mindjárt akadt legalább kisegítő állás a cívisvárosban. Elfogadták azt a pályázatot is, amelyet az egri érseki tanítóképző intézetnek küldött. — Valóra Vált hát gyermekkori álmom, ráadásul nem is tanító, hánem a leendő nevelők oktatója lettem. Boldog voltam, hittem abban, hogy kiaknázom a rendelkezésemre álló lehetőségeket. Többek között én foglalkoztam az irodalmi önképzőkör irányításával, továbbívive elődöm, Breznai Imre — ő országszerte ismert pedagógus, hírláp- szerkesztő, helytörténeti író volt — hagyatékát. Természetesen igyekeztem továbblépni, új utakkal próbálkozni, sajátos módszereket bevezetni. Célul tűztem ki a tartalmi munka korszerűsítését. Zavárt az, hogy érvényben levő tantervi követelmények konzervatív szelleműek voltak. A magyar irodalomtörténet tanítása gyakorlatilag befejeződött Arany János munkásságának ismertetésével. Ez ellen háborogtam, ezt nem fogadtam el, annál inkább, mivel észrevettem, hogy tanítványaim fogékonyak az újra, s nagyra tartják a korabeli li- teratúra kiválóságait. Épp ezért az órákon is szóltam róluk, sőt Ady költészetét beiktattam a tanító képesítőd vizsga tételeinek sorába is. Igaz, az elnök ezt kifogásolta, a rosszallás azonban mit sem változtatott a lényegen. Az önképzőkörben azonban senki sem kötötte le a kezemét, a fiatalok kezdeményező kedve találkozott ambícióimmal. Ügy döntöttem, hogy zöld jelzést adok ígéretes ötleteiknek, elképzeléseiknek. Az első sikerek felvillanyozták a cselekvésvágytól sarkallt fiatalembert. Örömmel fogadta a megyei bíróság főügyészének javaslatát, aki azt ajánlotta, hogy az önképzőkör tagjái tartsanak a rabok számára ismeretterjesztő előadásokat. Olyanokat, amelyek felölelik a legfontosabb erkölcsi, egészségügyi, jogi tudnivalókat.. Ez tetszett az érintetteknek: jó programot alakítottak ki, s ezt a listát megtoldották szavalatokkal, ének- és zeneszámokkal is. A próbálkozás általános elismerést váltott ki, olyannyira, hogy még a korabeli sajtó is megemlékezett róla. Az eredmények további szorgoskodásra ösztönözték a lelkes tanárt és diákjait. 1939—40-ben már természettudományos hangulatú előadásokkal jelentkeztek, nemcsak a megyeszékhelyen, hanem a környező falvakban is. Mindig a valóság izgatta, s ennek megközelítésére a legjárhatóhb utat Választotta: a tények feltérképezését. Egy nagyszabású akciót indított útjára, igényelve érdeklődő tanítványai sokrétű segítségét is. Az illetékes hatóságoktól megszerezte az engedélyt, és ezt követően negyedéves növendékeivel karöltve kétezer egri iskolásról gyűjtött kifejező, számszerű adatokat. A leendő tanítók részt vettek az információk feldolgozásában, az átlagok kiszámításában, a táblázatok, a grafikonok és a diagramók elkészítésében is. — A legfontosabbnak minősített társadalmi kategóriákat — földműves-napszámos, kisbirtokos, kereskedő, iparos, értelmiségi — alkalmaztuk a háttól tízéves korosztály vizsgálatakor. Többek között kíváncsiak voltunk a táplálkozás milyenségére, a testsúly alakulására, a tanulmányi eredményre, az életértékek formálódására. Mi tagadás: nagy munka volt, de máig is azt vallom; megérte, mert reális, kendőzésmentes összképet kaptunk. Minderről részletesen beszámoltam a Magyar Pedagógia című folyóirat 1939 évi ötös számában A művelődés és az anyagi jólét szerepe a gyermek fejlődésében című tanulmányomban. Ebben megállapítottam, hogy a szociális és a kulturális viszonyok alapvetően befolyásolják a súlyszinteket. A legnehezebbek, tehát a legjobban fejlettebbek a középosztálybeliek voltak. Utánuk következtek az altiszti, a kereskedői, az iparos. családból származó fiúík-lányok. A legkönnyebbek — s ez a sanyarú anyagi helyzetből fakadt — a földműves-napszámos csemeték lettek. Természetesen ennél tovább mentem, s mérlegelést szellemi és erkölcsi vonatkozásban is végrehajtottam. Kimutattam: a fogyatékos fiatalok kilencven százalékban a külvárosi negyedekben születtek. Az adatok azt is jelezték, hogy a földműves-napszámos fiúk-lányok átlag- eredményei egy-két fokkal gyengébbek voltak a középosztálybeliekénél. A felsőbb szinten a különbség csak fokozódott. Az is érdekelt, hogy milyen 21
