Hevesi Szemle 12. (1984)
1984 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Iszlai Zoltán: Hódító hadjáratok
Hódító hadjáratok — Kartvelológus vagyok — kezdte meséjét Moszkvában, a Rosszija Szálloda északi szárnyának hetedik emeleti büféjében a szőke bajszú kartvelológus. — Vagyis: réges-régi, grúz nyelvű szövegemlékekből próbálom kihüvelyezni az esetleges magyar vonatkozású célzásokat. Namármost, ez igen nehéz, de hagyjuk. Inkább az én egykori nagy hódításomról szeretnék magácskának beszélni, ha megengedi. És, ha már a jó szomszédság ebben a hatalmas hotelban egymás mellé vetett bennünket. A kartvelológussal úgy ismerkedtem össze, hogy a Tbilisziből Moszkvába tartó belföldi repülőjáraton kissé rosszul lett. A zöld színű szörpöt kínáló léginénivel együtt mi támogattuk háromszor végig a mosdó felé, ahonnét mindháromszor kissé sápadtan került elő. — Körülbelül huszonnégy éves voltam akkor — folytatta a most is meghatóan sápadt grúz nyelvemlék kutató. — Szeptemberben fölvettek az egyetemi könyvtárba, ahol gyakorlóéves kutatóként dolgoztam, egy valószínűtlenül karcsú, elképesztően csinos és feltűnően jó alakú munkatársnőt. Én akkor minden voltam, csak gyakorlott nőcsá- bász nem. De azt a lányt sem a gyönyörű melle, sem pedig a szelíd pillantása miatt, egyszerűen lehetetlen volt nem tudomásul vennem. De, mert ő a vadászó Dianához hasonlított én azonban semmiképpen se voltam Adonász, közelebbi barátkozásunk érdekében egyelőre egy olyan kollégaszerepet vállaltam magamra, aki segítőkész és tartózkodó, visszafogott és kutatásokba merül. Általában olyan kedves tudósjelölt, aki szerelmi szempontból, fiatal kora ellenére, ártalmatlan. Elhatároztam, hogy nem fogom nyomasztani jelenlétemmel, sőt nem kísérlek meg ellene, jó magyar szokás szerint huszáros lerohanást sem, hogy ellenállását megtörve, a várát bevegyem. A tündén lány a maga részéről hamar belenyugodott abba, hogy engem nem sorolhat se a szemtelenke- dők, sem az alázatos ácsingózók és nyálcsurgatók közé, akik ahogy megpillantják őt, rögtön olyan érzelmesek lesznek, mint a nedvesszemű kutyák. Kimondatlanul barátok lettünk hát, s ez abból is látszott, hogy viselkedésem élesen különbözött összes többi hódolójáétól. Ö ezt a különlegességet nemsokára hálás köszönetekkel, gyöngéd találkozásokkal, bársonyos visszanézésékíkel, végül olykor könnyed kézsimoga tás okkal viszonozta, ha munka közben mégis összeakadtunk a könyvtár szeszélyes sarkokat képező katalógusszekrényei, meg a lépéseink nyomán acélosan pengő padlójú könyvraktár végtelen polcsorai között. Talán mondanom se kell, hogy átszabott köpenykéjében könyvraktáros lett a drága*. Addig is, amíg a fővárosi filmnél vagy a reklámiparban föl nem fedezi valaki. Második lépésem az édes jelenség lassú, de tervszerű bekerítésére természetesen az lett volna, hogy a büfében vagy a ddhányzőfolyosón, ahová újabban mindketten gyakrabban járogattunk, meghívjam egy esti randevúra. Színházba, esetleg vacsorázni vittem volna, később meglátnám, gondoltam, hogy mi lesz; lesz, ami lesz. Attól tartottam azonban, hogy könnyedén visszautasítja futólagosnak is minősíthető ajánlatomat. Hódító hadjáratom második pontjaként ezért még azon a télen említést tettem neki egy igen szoros és régi kapcsolatomról, amely sajnos megakadályozza, hogy valamelyik este eltölthessek vele, akár csak egy röpke órácskát is. Te a hűség és megbízhatóság mintaképe lehetsz, mondotta sóhajtva szemembe a szurokhajú lány, miután egy könyvtári névnapon koccintva össze- tegeződtünik. Szeretném megismerni azt a boldog nőt, akihez ilyen szoros szálak fűznek. Kénytelen voltam megkérni bátyám roppant jó humorú feleségét, aki nálam jóval idősébb, de borzasztóan érdekes, feltűnő asszony volt, hogy jöjjön már be egyszer kávét inni a büfénkbe, hadd mutassam meg titokban a világítóan fehér bőrű lánynak, mint hosszan tartó szerelmi kapcsolatomat. Sógornőm először alaposan legorombított. Ordítani kezdett velem, hogy milyen kis lehetetlen alamuszi vagyok, de aztán vállat vont és Párizsban vett, angolos tavaszi kosztümjében meglátogatott. Majdnem derekáig érő, puha szőke haját is megmosta, leeresztettei. Úgyhogy, bár életkorát teljesen le nem tagadhatta, hódításom kiszemelt tárgyára, aki mégiscsak tizenkilenc éves és pályakezdő volt, igen meggyőző hatást gyakorolt a nagyvilági megjelenésű asszony. — No most — folytatta elbeszélését a kartvelológus a Rosszija Szálló hetedik emeleti büféjében, vékony falú vizespoharát harmadszor is egészségünkre ürítve és kipirultan —, képzelheti, kedves asszonyom, hogy alakult a viszonyunk a tengerkék szemű fekete lánnyal. Ö különben, úgy hallottam, elég sűrűn váltogatta szeretőit, hisz minél előbb be akart kerülni a reklám- vagy filmszakmába. Egyszer még háromgyermekes turista- igazgató-helyettesünket sem utasította vissza. Cserébe kiülhetett nagy forgalmú folyóirattárunk kölcsönzőpultjához. Itt sokkal nagyobb közönségnek mutathatta magát derékon felül, észbontó selyemblúzaiban, mint mondjuk a raktárban, ahol a hozzám hasonló, de sokkal idősebb kutatókon kívül csak hosszú hajú raktárosfiúkkal találkozhatott, akik ismerkedésüket minden esetben azzal kezdték, hogy belemarkoltak. Az álmodozó szemű, hollóhajú lány, tekintettel közeli barátságunkra, kezem vezetve többször meg is mutatta az elhagyott reggeli folyosón, hogy hol, hogyan fogták meg a hippigyerekek. Sőt, selyemblúzát egy újabb közös pezsgőzés után a dohányzó sarkában merészen és incselkedőn kigombolva, megkérdezte: szerintem miért biztatja szinte minden férfit hasonló mozdulatokra az ő melle, aminek sem a formájáról, sem a méretéről nem tehet senki se, igaz? — Ezek után megértettem — folytatta kezemet 13
