Hevesi Szemle 12. (1984)
1984 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Szelesi Zoltán: Régi vizitek új emlékezete
* iA világszerte ismert Amerigo Tot-ot, azaz a Fehérvárcsurgón született Tóth Imrét, a fent szóba- hozoltt Csáky halála után, a hetvenes évek közepe táján látogattam meg római otthonában. Egy novemberi esős délután, mint a Római Magyar Aka- démiá ösztöndíjasa, hívtám fel őt telefonon, kérdezve, mikor tehetném tiszteletemet nála? Gyors válasza jóleső volt: „ . . . még ma este együtt va~ csővázunk!” A megbeszélt félnyolcas randevú előtt találtam rá a Via Marguttá 17. alatti lakására. Becsöngettem, az ajtó önműködően kinyílt. Az előszobába lépve Tóth hangját hallottam, majd ő maga is megjelent. Kedves mosollyal fogadott, átölelt, megcsókolt, mint ahogyan ezt a hozzá látogató honfitársaival szokta tenni. Ezután beljebb tessékelt egy szobácskába. Miután lekabátoltam, hely- lyel kínált Szabadkozott az általa vélt rendetlenség miatt, s mindjárt itthoni barátai, ismerősei felől tudakolódzott: hogy vagyunk, mi újság? Beszélgetés köziben előszedtem neki hozott apróságaimat; kíváncsian vette kézbe a budapesti első nemzetközi kisplasztikái biennálé katalógusát. Hosszan böngészgétte az általa is ismert külföldi és magyar szobrászok névsorát, melyek közül azonban ő hiányzott. Ez — láttam — fájóan érintette, pedig — mint említette — a kiállítás öletét ő vetette fel, amikor Pesten tartózkodott. Ezután a megyénk művészeinek katalógusait lapozta át, melyek helyi festőink, szobrászaink emlékét idézték fel benne, akik közül ittjártakor többel személyes kapcsolatba került. Lassan indulni készültünk vacsorázni. Átmentünk a műtermen, amely — csodálkozásomra — nem volt nagy méretű. Tóth megmagyarázta: itt a plasztikái gondolatai születnek meg, s az egyes művek vázlatai. Ezeknek a végső kivitelezésére különböző öntödékben, bronzmegmunkáló helyeken kerül sor. Újfajta öntvénykísérletéről is említést tett, mely fáradhatatlan kutatókedvét tükrözte. A műterem falain rajzóik, fényképek függtek, köztük a budapesti és szegedi tárlatainak plakátjai is. Ezek a külföldi bemutatóinak plakátjai között szintén nemzetközi színt kaptak. Nem győztem jobbra-balra tekintgetni, hogy a gazdag össz- képű műteremből valamit felfogjak. Néhány kisplasztikáját és rajzát vettem észre, melyek közül egy-kettőt a szegedi kiállításán láttam. Tóth ezalatt egy másik helyiségben tűnt el, ahol fényképeket keresett számomra. A felvételek egyik készülőben levő munkáját ábrázolták, melyet a gödöllői Agrártudományi Egyetem részére tervezett. Ajándékozási kedvében róla szóló külföldi, albumokat és folyóiratokat, valamint Major Máté akkoriban megjelent „Amerigo Tot” kötetének több példányát adta át, hogy ezeket itthoni barátinak vigyem haza, Amikor munkájáról érdeklődtem, már egy közeli kis vendéglőben üldögéltünk Tóth közönséges főtt rizst evett, s vizet ivott rá. Nekem viszont igazi olasz specialitásokat rendelt, mellé jófajta vörös bort. Míg vacsoráztunk, elmondta, hogy Bariban, az ottani akadémián tanít. Hétvégeken jár oda Rómából, s több fiatal, tehetséges növendéke van. Szóba hozta, hogy jelenleg két nagy munkán dolgozik, s egy börtönkapu szobrászati megoldására kapott pályázatot. Megemlítette, hogy Svájcban kiállításai vannak folyamatban. Csodálkoztam. azon, hogy az ott bemutatandó tárlatainak szobrait úgy engedte kiállítani, hogy azt teljes anyagában az érdekelt svájci konszern megvásárolta. Persze ezt csak az olyan nemzetközileg ismert művészek tehetik meg, mint Amerigo Tot, kisebb szobrászok örülnek, ha foglalkozik velük valaki. Elmesélte: mennyire aluról kezdte, amikor a harmincas években — német- és franciaországi ta_ nulmányai, majd forradalmi magatartása miatti letartóztatása és a koncentrációs táborból való szabadulása után — Olaszországba került. Előbb modellt állt, s kocsmákban rajzolgatott, hogy mindennapjait valahogy megkeresse. Ezt követően a Messageironál dolgozott mint grafikus. 1937-től sokat kellett küzdenie, míg több évtized után nemzetközi hírű szobrász lett. Tóth Imre egyedül él Rómában levő otthonában, mint ahogy ez a magányos nagy művészek egyi- kénél-másikánál lenni szokott. Ahhoz a küzdelemhez, melyet ő a nemzetközi művészporondon vívott és vív is, egyedüllétre, maximális koncentráltságra van szüksége. Mindemellett Tóth feltétlenül magyarnak érzi magát, szeretettel gondol haza és gyakran fogadja vendégül a hozzá látogató honfitársait. Említette, hogy szívesen osztaná meg tudását, tapasztalatát a magyar szobrászfiatalokkal, főiskolásokkal, amiTóth Imre (Amerigo Tot): Komarov emlékére 11
