Hevesi Szemle 12. (1984)
1984 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Losonci Miklós: Palaszürke égbolt (Lóránt Jánosról)
E rdészháa tikiája, e színekké előhívott sík képszobor a maga hatásában. Egyszóval, Lóránt János nem költözködik, nem vándorol nomád festőként csupán, bár e nomadizálás karaktere és magatartása, hanem mindez otthonbővítés. Ö minden új helyén érzi a régit is, ahogy Mikes Kelemen Rodostóban sem tudta feledni Zágont. Lóránt János is Kaposvárott élte a békésszentandrási, szarvasi, szegedi éveket és tájakat, egyszerre volt otthon öt helyen és ez a mennyiség méretekben és intenzitásban növekedett Salgótarjában, ahová 1966-ban érkezett. Ez az időszak, ez a környezet, gyökeres változást eredményezett, katartikus erejű volt, itt született meg Lóránt János valójában először és alapvetően a fogalom festői értelmét illetően. Ez nem az ifjúság harmóniája, nem a dunántúli idill volt többé, hanem dráma a javából. Az arcok is keményebbek, komorabbak, a tekintetek is súlyosabbak, a léptek is bicegőbbek: erős bányavidék ez általánosan nehezebb munkával, kopogósabb sorssal. Ebben a világban mélyült el és belső időzés után 1968-ban megszületett az első igazán Lóránt- mű, a „Bányászsors”. Romain Rolland írta Beethovenről, hogy a MI. Eroica szimfóniájával, tette meg életművében a legnagyobb lépést előre, amit ha túl is szárnyalt, ilyen nagy változást többé nein figyelhetünk meg munkásságában. Mindez elmondható Lóránt János „Bányászsors” című festményéről ! Constantin Meunier, hasonlóan Zola Germinál- jához, egy megdöbbentő bányászszerencsétlenséget mintáz meg, jelenít szoborban, regényben. Lóránt János többre vállalkozik. Arra, hogy a szűlk vá- jatban, de még a felszínen, palaszürke égbolt alatt haladó bányászok hangtalan vonulásában azt a drámát érzékeltesse, mely minden műszaki felkészültség és lelkiismeretesség mellett is tragikussá válhat. Ábrázol és prognosztizál, ez a mű akaratlanul is a későbbi oroszlányi, komlói bányászok emlékműve lett, hiszen jövő időt, futurum imper- fectumot is tartalmaz. 1968-ban festett ,,Csend”-je se idill. Szürke sugár hull az érintetlen víztükörre, s ez a szürke látvány a hang, az a csönd, mely Tamási Áron szavait kölcsönözve „olyan nagy, hogy szinte hallani lehet”. Monumentálissá nőnek meg figurái éppúgy, mint Goya némelyik alkotásán. Itt a csúcsra igyekvőik telítik a hegyoldalt, amint mennek „Fel a hegyre” 1969-ben. Takarékosak az eszközei, ez az a szabatosság, mely jellemzi felelősségérzetét, társadalmi mondanivalón alapuló érzületét, ez a takarékosság a fogalmazás tisztázottságát jelenti, morális komolyságot. E Szemlélet tükröződik az „Egy visszamaradt II. világháborús lövedék” festői színteréből. A mű 1975- ben született, de ifjúságának riadalmai támadtak fel, hiszen még az ötvenes években is szörnyű és váratlan robbanások szakítottak szét emberi csontokat. Itt is drámai a keret: tanyák közelében száll fel a robbanás füstje, hat ember hever a földön, s egy riadt élő közeledik feléje immár csak megdöbbenését és nem segítséget hozva. Semmiképpen sem könnyed harmóniát, hanem nosztal7
