Hevesi Szemle 12. (1984)

1984 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Suha Andor: Kávéház a Halálraítéltekhez

ajtónyitásnál beáramló hidegtől, nyáron a szemtelen legyektől. (Ez Masánszky úr ajándéka volt, ezért egy vasat sem kért.)

Középen állt a biliárdasztal, a fogasokat, ahová valók, a helyiség sarkaiba rakták, az asztalokat, székeket körbe-körbe. Az egész helyiségnek olyan intim, meleg hangulata volt. A meghittséget fokozták a falra szögezett képek és feliratok. „Hitel: alma!” — „Kutyát behozni tilos!” — Azután Munkácsytól Az ásító inas reprodukciója, tőle balra egy héber szöveg, valószínű valamilyen háziáldás, és a hagulatot fokozandó: „Részeg embert nem szolgálunk ki!”.

László bácsiók szeszes italt egyáltalán nem tartottak, és a vendégei józan életű kispolgárok, máshol is alig fogyasztottak ilyesmit. Később, amikor sűrűsödött a levegő, László bácsi levette a héber szöveget és kitett helyette még egy képet, amely Petőfit ábrázolta, amint elesik, haldoklik a segesvári csatatéren és élettelen kezével a szent lobogóba kapaszkodik. Kár volt. Akkor már alig lézengett ebben a kis kávéházban ember, akinek magyarságát, hazaszeretetét Petőfi, főleg a nemzeti színű trikolor igazolhatta volna. Mindegy, előre ezt nem tudhatta László bácsi, ezért nem is igazolhatta előre magát és vendégeit.

A nyitás szerény kis tőkével, szerény körülmények között történt. Pataki Jancsiék is ebben a házban laktak. Amikor a munkával végeztünk, megkérdezte, elmegyek-e vele biliárdozni Lászlóék- hoz. Megmosakodtunk, kifésülködtünk, elmentünk, kopogtattunk és illedelmesen köszöntünk. Kedvesen fogadtak, az öreg úr azonnal közölte velünk, hogy az asztalhasználat óránként és személyenként 20 fillér. Még azt is mondta, hogy mi vagyunk az első vendégei és kért bennünket, hogy el ne péne- coljuk a boltot. Az igazi nyitás este lesz, akkorra többen is bejelentkeztek). Azután ideadta a dákókat, golyókat. Egy óra múlva László néni megkérdezte, iszunk-e egy csésze kávét. Ügy kérdezte, mint otthon édesanyánk szokta.

—• Egy csésze kapuciner, vajas kenyérrel. 20 fillér — ezt már a szép nagylány, Jutka közölte velünk.

Örültünk, de jó, hogy ezt kitalálta László bácsi. De jó, hogy ez a kávéház kinyitott. Most lettünk, itt, ebben a percben egyszerre felnőttek és vendég urak.

Életemben sohasem láttam még annyira hasonlító, egymás szokásaiban, színeiben azonos rokonokat, mint a László családot. Egyforma fehér bőr, szőke haj, szürke szem, egyforma fejforma, járás. Még a vállufcat is egyformán tartották. És egyforma finom, halk, kedves hang, a legkedvesebb, persze, Jutkáé Talán László bácsi ütött el egyedül tőlük azzal, hogy süket volt szegény. Egyébként mindennek, a szokásoknak is ő volt a nemzőapja, forrása. Felesége az idők folyamán felvette férje nézését, arcjátékát, arckifejezését és most, negyven év múltán, testvéreknek is hihették volna őket az emberek.

A játékot én kezdtem. Egész jó kis szériát löktem, de Jancsi ügyesebb volt, jobban játszott, mint én, győzött az asztalon is és a szájával is, egyaránt.

Herícegős, de fölöttébb ügyes fiú volt mindenben. Csak egyszer, jóval később láttam legyőződként. Érdekes, a saját stílusával, módszerével verték meg. Amikor 45-ben, a hadifogságból hazajöttünk, László bácsit már sehol sem találtuk. A kávéház vendégeit is hiába vártuk, ott pusztultak Ukrajna aknamezőin, a koncentrációs táborokban, némelyikükkel a felszabadulás pillanatában végzett a flékktífusz. Akkor idegen és üres volt a város. Hogy telt-múlt az idő, megalkudtunk és a lassan hazavergődő fiúkkal együtt a „Gyilkosba” jártunk biliárdozni. Ez a kocsma valaha a ke- resztségben a Zöldkoszorú nevet kapta, de 17-ben leszúrtak itt egy szabadságos katonát, akkor ragadt rá a név. Gyilkos. És 45-ben is így hívták. És később, amikor fölpingálták a homlokára, hogy 2-es számú italbolt, akkor is. És most, nemrégen, hogy visszakeresztelték Zöldkoszorúra, nos, mind a mai napig a „Gyilkosba” járnak sörözni az emberek.

Gyenge kis hely volt ez a világégés után, de Rózsika néni, a tulaj, pedáns asszony volt, rendben tartotta a biliárdasztalt, mert tudta, az csalja ide a vendégeket. Akkor is Jancsival játszottam, sokan nézték a játékot. Bejött egy fiatal szovjet tiszt, ivott valamit, odállt ő is, bennünket nézni). Néhány perc után megdicsérte Jancsit, és amikor a nehéz állásokat is megcsinálta a fiú, a háta mögött tartott dákóval, megkérdezte tőle az orosz fiú, nem artista-e véletlenül.

— De, az vagyok, artista — válaszolta a fiú oroszul és még hozzátette:

— Karambol-artista!

A nyelvet ott tanulta náluk, a Szovjetunióban, a fogságban. Egyébként komoly arccal mondta, hogy hihető legyen. Mi ismertük, tudtuk, hogy hiú és hencegő a mi Jancsink.

Ezután ők játszattak, ketten. A szovjet tiszt két szériában megcsinálta a 100 találatot. Ilyet még senki sem látott ebben a kávéházban, ezen a biliárdasztalon. Negyvenötnél egyszer kihagyott, Jancsi ekkor 32-t csinált, élete legnagyobb szériáját. De ebben a partiban többé már nem került rá a sor. A fiatal szovjet megkrétázta a dákó végét, összehúzta a szemét és egyvégtében 55 poént csinált. Az idegen megköszönte a játékot és azt mondta nagyon komoly arccal, hogy ő is artista).

Egy óra múlva már mindannyian barátok voltunk, ki nem tudott 45-ben oroszul? Hanem Jancsin rajta maradt a gúnynév: Artista.

De hát most még csak László bácsinál vagyunk, mi, a tavaszi fecskék, az első vendégek, jóval a „Gyilkosban” történt artistaavatás előtt. Estefelé, amikor az idősebb vendégek már szállingóztak, mi fizettünk és átadtuk nekik az asztalt. Nagyon jó hely volt ez a kávéház. A harmadik vasárnap már karaktere, hangulata volt a helyiségnek, lelket leheltek belé az emberek. Közben kialakultak a kártyaasztalok, a partnerek, a kibicek. Kezdtük ismerni egymást, mi és ők. Persze, ismerős volt itt mindenki. Kisvárosban mindenki ismeri a másikat, de nem így, közelről. Egymás egyéniségét, észjárását, családi helyzetét és pénzügyeit nem is sejtettük eddig. Ök persze, tisztában voltak egymás dolgaival, hiszen felnőtt, kiforrott eg6