Hevesi Szemle 12. (1984)

1984 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Suha Andor: Kávéház a Halálraítéltekhez

zisztenciák voltak;. Számunkra korban és mindenben tekintélyek, okosak és szellemesen humorosak. Sajátságos humor volt az övék, az akasztófahumor egy fajtája,, kávéházi hangulatba pácolva. Sűrűsödött a mocsok, a fasizmus fekete fogaival már az emberek sarkába harapott, de a sziget, amelyen itt a kávéházban álltak, még biztonságosnak látszott, még senki sem hitte, senki sem akarta hinni, hogy ebben a kedves, aranyos kis városban, itt. Gyöngyösön is kifordulhatnak a lelkek. Hiszen itt mindenki rokon, a rendőrkapitány úr hitelben vásárol, lassan egy évtizede Raáb úrnál. A polgármester úr és a főbíró úr, ezt mindenki tudja, szabadkőművesek, Grün doktorral ülnek egy páholybem. És sok a vegyes házasság az ágyban is, az üzleti világban is. Ó, kérem, a mi kis városunk nem olyan, itt csupa értelmes, becsületes, rendes ember él.

Azért ebbe a humorba néha szomorúság is vegyült, de mi, fiatal, éretlen csikók, politikailag analfabéták, alig vettük észre.

Hogy ők, a felnőttek, az okos emberek miért fogadtak be, miért szerettek meg bennünket? Miért ültek le velünk kártyázni, amikor alig csörgött néhány fillér a zsebünkben?

Valószínű, mi képviseltük 18 évesen az emberi tisztaságot, mi voltunk az élő bizonyítéka az emberbe vetett hitüknek, reményüknek. Később a hadifogságban, amikor elfogott a honvágy, gyakran gondolkodtam ezen. Persze, akkor már böl- csebb voltam tapasztalatokban. Láttam összeom- lani az emberi reményeket, láttam emberek mellén a sárga csillagot, láttam, iszonyodva, a megalázó gettót, a deportálást... és láttam összeomlana a fasizmust. Az ember, mint kutya a csontot, eltemeti gondolatait, hogy sanyarú helyzetében kiássa, elővegye és jóllakassa vele a lelkét. A honvágy különös érzés, megfoghatatlan, ködös fájdalom. Később szublimálódik egy ismerős utcára, a szülői házra, egy fazék töltött káposztára és a László-kávéházra. Naivul azt hiszi az ember, hogy majd ott folytatja, ahol abbahagyta. Hogy szombaton és vasárnap ismét „névsorolvasás” lesz László bácsinál, és ha valaki hiányzik a vendégek közül, akkor órákig elmorfondírozgatunk, vajon hol lehet, miért nem jött.

Hanyatt feküdtem ott fenn, a Keleti-tenger partján, feledtem a sanyarú helyzetem, az éhség sem kínzott már, behunytam a szemem, szívtam a kenyéradagomért cserélt cigarettát és a tenger morajló habjaiból előjöttek mindannyian. Ott voltam közöttük én is, de alaktalanul, arc nélkül, minthogy a kávéházban is csak őket láttam, magamat sohq. De ez a kép érdekesebb, izgalmasabb volt az akkori valóságnál. Előre tudtam mindent, figyelmeztetni, segíteni szerettem volna és letört, hogy most már késő, amúgy sem hallanák hangomat.

Azután álmodozásaim végén, mindig, mindent elmosott az utolsó szombat emléke. Senki sem tudta akkor, hogy ez az utolsó szombat Lászlóéknál, hogy hétfőn bezárják a kávéházat, hogy László bácsiékat elviszik, a vendégek nagy részével együtt.

A kályhában vidáman ropogott a tűz, a háziak ünneplőben várták a vendégeket, akik szállingózva, de szintén ünneplőben érkeztek. Azért az arcukon látszott, a szomorúság már szívükbe ette magát. Különös módon tartották az ünnepet. Sötétbe öltözve, templomot kerülve, a játékban keresve felejtést, vigaszt.

Schwarz Zolival és Zoldán Jumival Harmannék- nál minden pénteken, a csillag feljövetele előtt abbahagytuk a munkát. Szombaton nem dolgoztunk, mentünk László bácsihoz, ünneplőben mi is. Leszámoltam otthon a pénzt, anyám humánus szívvel fele keresetemet visszaadta, leülhettem bármelyik asztalhoz kártyázni). Budinszki úr, már ott ült, szemben a süketnéma szűcsmesterrel, Kohn úrral. Sakkoztak. Budinszki úr végigsakkozta és fütyülte a délelőttöt. Kitűnő hallása volt, gazdag repertoárja, azon az utolsó szombat délelőttön Fi- schertől, Az Alpoktól délre összes tételét végigfütyülte, közben kilenc mattot kapott a partnerétől. Budinszki úr nem bánta, Budinszki úr kedves volt mindenkihez, a tulajhoz gavallér, dicsérte Kohn úr eszét, a kiszolgáló Jutka haját és szemét. Az emberek szerették Budinszki urat, mert azt hitték, ő is szereti őket. Azután, hogy Lászlóé- kat elvitték, kávéházukat bezárták, harmadnap Budinszki úr kinyitotta, mint új tulaj és a Baross Szövetség tagja. Jó lett volna szólni néki, ezt ne csinálja, Budinszki úr, ez mocsok és bűnös dolog! Ezért bűnhődni fog egyszer.

Raáfo úr érkezett széles mosollyal. Levetette drága, angol szövetből készült felöltőjét és szétnézett, kivel játszhatna. Raáb úr gazdag ember volt, textilkereskedő és büszke, hogy a Városi rendőr főkapitány úr felesége nála válogatja a kelmét, hitelben^. Magában azt gondolta, hogy az ő jósága, nagyvonalúsága, szakértelme és a kapitány úr és a nagyságos intelligenciája... Amikor elvitték Raáb urat Ukrajnába aknát szedni, a kapitány- né méltóságos asszony kihúzott 8200 pengő adósságot a gondosan vezetett füzetéből. No, igen, és egy hét múlva Békefi János „színtiszta magyar” rőföskereskedőnél is hitelt kért.

— De kérem, Békefi úr, az a Raáb a hitelen gazdagodott meg. Miért ne tanulhatna ebből a magyar kereskedő is?

Raábék partija még nem jött össze. Várkúti urat várták, Wiener Gyurival.

Wiener Gyurka szegény volt, ócska kis sofőr, amellett a világ csúnyája és a kávéház esze. Ismerte Raáb urat, naiv álmait, azonnal belekezdett a mesébe. Nagyon kedves, szellemes mesélő volt, és mindenki számára volt néhány jó lemeze].

„Állok a standon. Arnold bácsi. És képzelje, egy tábornok a családjával együtt beszáll a kocsimba. Az öregek hátra ülnek, a tábornok igazi, régi vágású magyar úr... És a felesége, teljesen olyan, mint a kormányzóné tekintetes asszony!”

— Főméltóságú asszony! Gyuri fiam! — javít Raáb Arnold.

„De igazán, teljesen olyan volt, azok a finom vonások és az a finom illat... A tábornok kisasszony, jaj, Arnold bátyám, ő valósággal maga volt a Ka- rádi Katalin. Csak ennék a lábai szebbek voltak ... Hátranézek, várom a parancsot. Azt mond7