Hevesi Szemle 12. (1984)
1984 / 1. szám - HAZA ÉS NAGYVILÁG - Sugár András: Tigrishőség Pekingben
tőség a következő levélben utasította el a kéziratot (szó szerinti fordítás): „Határtalan gyönyörrel olvastuk kéziratát. Ha közölnénk munkáját, soha többé nem publikálhatnánk semmit, ami alacsonyabb színvonalon íródik. És mivel elképzelhetetlen, hogy az elkövetkező ezer évben bármi ehhez fogható kerüljön szemünk elé, sajnos kénytelenek vagyunk visz- szaküldeni isteni fogalmazványát, s eközben ezerszer könyörgünk Önnek, nézze el rövidlátásunkat és félénkségünket.” Ennek az udvariasságnak egy másik sokatmondó — bár kevésbé anekdotába illő — jele az is, hogy a kínai hivatalos lapok (mert nem hivatalos lap azért még sincs!) újabban minden tompítás nélkül közlik azokat a panaszos bíráló leveleket, amelyeket a külföldi turisták küldenek Pekingbe, hogy a ikínai idegenforgalmi, vendéglátóipari szervek hanyag, lassú, figyelmetlen munkáját bírálják. A China Daily levelezési rovata ezért olyan izgalmas. Augusztus 17-én például közli a rovat Gerrye Wong Kanadában élő kínai származású turistahölgy levelét. Mivel Wong asszony csoportjának tagjai csak gyengén beszélik a kantoni kínai dialektust és egyáltalán nem értik a pekingi nyelvet, angol nyelvű kísérőt kértek. Ehelyett a húsznapos körúton csak olyan kísérő terelgette őket városról városra, aki a pekingi kínait és a thai nyelvet folyékonyan beszélte, de alig tudott angolul. A hosszú vonat- és autóbuszutakat átszundikálta, „ahelyett, hogy Kína gazdag kultúrájáról mesélt volna a vendégeknek”. Egy másik idegenvezető az amúgy is zsúfolt mikrobuszba beültette három jó barátját és négy órán át vidáman fecsegett velük kínaiul, mit sem törődve a turistákkal. Ha egy repülőgép véletlenül nem indult, vagy „már megtelt” (?), akkor a csoportokat magyarázat nélkül össze-vissza küldözgették máshová. Jómagam nem írtam levelet a kínai idegenforgalmi szerveknek, de az nagyon is szembeötlő volt, hogy a valutáért — illetve devizajüanért, ami ugyanaz — árusító kínai boltokban, a Barátság Üzlethálózat pultjainál, igen nehéz volt fölkelteni az unatkozó, regényt olvasó vagy egymással vígan csevegő elárusítólányok érdeklődését. Látszott, hogy életük könnyebb és egyszerűbb, ha nem adnak el semmit. Jól tudom, hogy ez sok más szocialista országban, így Magyarországon is előfordul. És az igazság kedvéért azt is el kell mondanom, hogy vidéken, például a koreai határon fekvő Tantung vasútállomás eléggé szépen felszerelt valutás boltjában kedves, előzékeny, angolul szívesen társalgó kínaiak fogadtak. Igaz, hogy ugyanott, két héttel később, amikor befutott a vonat és számos külföldi el akarta költeni megmaradt devizajüanját, gyönyörű kínai írásjelek adták tudtul, hogy a bolt leltározás miatt zárva van ... Sok kínaival és külföldivel vitatkoztam Pekingiben — az uszodában, lakomák közben, sörözés vagy „Nagy Fal”-túra közepette — Kína jövőjéről;. A jövendőt csak sejteni lehet, és akadnak kétkedők, akik hangoztatják, hogy a kínai inga mindig messze kileng az ellenkező irányban. Az ötvenes évek őrült kampányai után, 1962—65-ben is megélénkülés, enyhülés, belső gazdasági virágzás köszöntött be, de a kulturális forradalom vandalizmusa minden addiginál borzalmasabb pusztításokat okozott. Most ismét szép és biztató dolgokat látni, de vajon mikor lendül ismét ellenkező irányba az a bizonyos inga? — kérdezik a szkeptikusok. Mikor lesz a kínai vezetés ismét szovjetellenes, Ameri,ka-barát orientáció híve? — tették fel a kérdést a külpolitikai érdeklődésű kétkedők. — Mikor értelmezik majd az „egyenlő távolságtartás” jelenlegi politikáját Washington szája íze szerint? Nem tudom. Meglátjuk. Kína ma szívderítő látványt nyújt és az ember őszinte szívből kívánja, hogy a jövendő ennél is szebb, emberibb, értelmesebb és ragyogóbb legyen. Sugár András 59
