Hevesi Szemle 12. (1984)
1984 / 4. szám - VÉSŐ - PALETTA - Pogány Ö. Gábor: Diósy Antal és Hegedűs László művészete
vethető fordulatokat, nem vezette a képnézőt az ellenőrizhetetlen képzettársulások bozótjai közé. Szabatosan adta elő mondandóit, őszintén nyilatkozott tapasztalatairól, nem rejtette véka alá hangulatait, bátran vállalta érzelmeit. Barátságosan, értelmesen érvelt a rend, a tisztaság, a józanság mellett, ugyanakkor nem szégyellte meghatódottságát, ellágyulásait, ha váratlanul tüneménynyel lepte meg az ezerszer észlelt balatoni alkony, a Dunára ereszkedő téli köd v>agy a Mátra hegyi falvainak mesés impressziója. Hívei ezért a szókimondó valóságszerűségért, leplezetlen közlékenységért becsülik. Tájékozottabb tisztelői viszont jól tudják, hogy nincs nehezebb művészi feladat, mint könnyedén, segédletek nélkül beszámolni a szív dolgairól, a lét változásairól, úgy ábrázolni a jégpálya tarka forgatagát, az eső után felszálló párát, mint amilyen az a valóságban. A látott jelenség ugyanis szakadatlan mozgásban van, egyetlen történés, természeti folyamat sem áll modellt a festőnek, mert minduntalan új és új szakaszát villantja fel az összefüggéseknek. Végezetül is, a művésznek az alkotómunkára, vagyis a lényeges vonások kiemelésére képes érzékkel kell áttekinthető képet nyújtania a világ mozgalmas tényeiről. Diósy Antal lapjain minden olyan organikusnak hat, ahogyan azt ki-ki maga is megfigyelheti a szabadban, környezetében. Csakhogy ez a szerves elrendezettség már a művészi átírás következménye, mesterünk látáskultúrájának, kedélyének, érdeklődésének a tanújele, a tárgyak, lények, fények válogatásának, csoportosításának egyéni módszere. A virágcsokor, a baromfiudvar, a tavaszi hegyoldal, a vénasszonyok nyara, a Királynő szoknyája, a Parádot beárnyékoló hegygerinc hitelesen, hamisítatlanul jelenik meg ezeken a vízfestményeken, s mégis mindegyikben félreérthetetlenül ott van a festő maga, mert világosan felismerhető valahány ábrán keze vonása. Végül is nem csupán a Lejtő utcára, a rajzteremre, a kertre, a Parlamentre, a sísáncra emlékeztetnek ezek a képek, hanem rá is, amint sajátos kolorittal vonja be Budapestet, Szigligetet, Szegedet, Debrecent, Egert, színes káprázatnak tünteti fel az egész életet, lebegő violákba, réveteg komplementerekbe ágyazza be vágyainkat, reményeinket. Megírták már róla, de nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy művészetének értéke nem mérhető az impresszionizmus normáival, mert hiányzanak festményeiből a fénytani elemzésekre utaló uniform képletek. Képeinek jellegét egyénisége szabja meg, szintetizáló céltudatossága, tévedhetetlen szerkesztőképessége. Hogy a műértő derűt, összhangot, vigaszt, bizodalmát kap munkáiból, az nem feledtetheti el az együttérzőkkel, a mester barátaival, utókorával: milyen komoly felelősség, lelkiismeretes munkálkodás, idegeket őrlő figyelem-összpontosítás halmozódott művészettörténeti teljesítménnyé ebben az életműben. Diósy Antal helytállása hálára kötelez mindenkit, aki egyetemes rangot tulajdonít a magyar művelődés ügyének, ragaszkodik ihlető tradícióinkhoz. A Gyöngyösi Galériában rendezett emlékkiállítás beszámolója nem lenne teljes, ha nem hallgatnánk meg Kellér Andor intését, melyet „Terka és Tóni” című írásában fogalmazott meg. Diósy Antalról nem lehet megemlékezni felesége, Nagyajtay Teréz említése nélkül és fordítva, a színpadművészet felejthetetlen jelmeztervezőjének, az Iparművészeti Főiskola professzorának, az Operaház, a Nemzeti Színház Kossuth-díjas kiváló művészének személyiségéhez hozzá tartozik férje, a szeretetre méltó Diósy Antal emlékezete is. A művészházaspár munkásságának megejtő légköre kölcsönös összetartozásuk tükrözője. ★ 37
