Hevesi Szemle 12. (1984)

1984 / 4. szám - VERS - PRÓZA - Kaposi Levente: Földfóbia

régi építészet különlegességeit, a piciny, ki tudja hányadik századi háztól a későbbi, üvegből, betonból készült épületekig. Érdekes volt mindez a számára, de egyáltalán nem vonzó.

— Érzéketlen vagyok — gondolta magában, s azon töprengett, hogy milyen lesz vajon az új űrhajó, amit ki kell majd próbálnia.

Este a bárban, az unalmas szekcióülések után, Georgiev őrnaggyal, a földi megfigyelőközpont helyettes vezetőjével beszélgettek. ízlett neki a jéghideg ital, s valahogy jobb kedve is volt, mint korábban.

— Nem jönne át hozzánk? ■— kérdezte váratlanul tőle Georgiev.

— Én? Soha — mondta mosolyogva, s még hozzátette, hogy nem tudnának semmi olyat adni, amiért rászánná magát erre a lépésre.

— Szóval, magát nem kapta el a földfóbia?

— Szerencsére nem, és remélem, nem is fog — mondta.

— Hát akkor, további jó munkát — köszönt el a parancsnokhelyettes.

Az űrhajós nem zavartatta magát. Egymás után rendelte az italokat, bár tudta, hogy megárt. Mindegy — legyintett — egyszer kibírom.

Hajnal négy felé feküdt le. S újra csak ugyanazt álmodta az ismeretlen várossal, az ismeretlen férfival, aki mégis nagyon ismerősnek tűnt.

Reggel pokolian fájt a feje, ahogy felébredt. Belépett a zuhanyozó alá, s hagyta, hogy a jéghideg víz végigpásztázza a testét.

Aztán újra az előadások, amelyek egyre kevésbé érdekelték. A délután valamivel jobban telt, Éva Kaiserrel volt. A vidám, harminc körüli nő határozottan tetszett neki. Sétáltak egy parkban, beszélgettek, majd azt javasolta, hogy vacsorázzanak együtt.

— Magának Sullivanhoz kell mennie, hiszen oda várják estére.

Kedvetlenül hagyta rá, majd megállapodtak, hogy holnap este találkoznak.

O’Brien tudta, hogy Sullivan professzor távol a várostól lakik, csendesebb,

nyugodtabb környezetben.

— Tudja, ez való egy öregedő, magányt, nyugalmat kedvelő embernek, aki még a munkájával is szeret otthon foglalkozni — mondta neki a tudós.

Kissé unottan szállt be az egyik „szöcskébe”, egy kis méretű, helyi közlekedésre alkalmas szerkezetbe, s föntről figyelte a tájat.

Elhagyott házak fölöt repültek, a Nap alkonysugaraival kezdett beborítani mindent.

— Már nem lakják, de még nem bontották le — mondta a pilóta. Mikro- polisznak hívták.

O’Brien lenézett a városra, s hirtelen megdobbant a szíve. Ugyanolyan volt, mint amit álmában látott.

Kezdte furcsán érezni magát.

Aztán vakítóan szikrázó, sárga homoktenger fölött repültek. Valahonnan távolról, sötétkéken hullámzott a tenger. A víz fölött váratlanul fehér párák tűntek fel, sejtelmessé téve az egész tájat.

Sullivan házától viszonylag messze álltak meg, O’Brien kívánságára. Elhatározta, hogy a hátralevő utat gyalog teszi meg.

Az úton kavicsok roppantak a lába alatt. Lassan, óvatosan lépkedett. Az út két szélén fű zöldellt. Nemrégen eső eshetett, furcsa, langyos, párás volt a levegő. S hirtelen megcsapta a frissen kaszált széna illata.

O’Brien annyira elgyöngült, hogy majdnem le kellett ülnie.

— Hülye vagyok — gondolta magában, s ment tovább.

A ház, a fémesen, zölden csillogó fák sűrűjéből bukkant fel. S meghallotta a tenger hullámainak állandó, monoton zaját is.

25