Hevesi Szemle 12. (1984)

1984 / 4. szám - VERS - PRÓZA - Kaposi Levente: Földfóbia

külön kihangsúlyozták a személyes megjelenés fontosságát. Kedvetlenül nézegette a papírt, s csupán az vigasztalta, hogy visszatérte után érdekes feladatot kell majd végrehajtania. Egy kísérleti, különleges berendezésű űrhajó berepülését.

Unottan, fáradtan pakolt be néhány holmit, külön idegesítette, hogy alkalmi öltözéket is vinnie kell magával. Lezserül szeretett öltözködni, tudta viszont, hogy a tanácskozáson, a fogadásokon, meg egyebütt, nem jelenhet meg akármiben. S ez a tudat csak fokozta ellenérzését a „jó öreg Föld” iránt, ahogy a bolygót nevezték sokan, míg mások csak „természetes űrbázisként” emlegették.

Mindig megvetette azokat a szerinte nyálas fickókat, akik nem tudták megszokni a földön kívüli életet, s mindent kockára tettek azért, hogy ide kerülhessenek. így volt Jimmy Rane-nel is, aki talán élete egyetlen, igazi barátja volt. Mégis haragudott rá, és a lelke mélyén meg is vetette a bolygó iránti rajongásáért. Mint ahogyan nem is gyűjtött semmiféle földi kacatot. Mások súlyos összegeket fizettek egy huszadik századi vagy még annál is régebbi különlegességért, mondjuk egy telefonkészülékért vagy egy kalapácsért. Rá nem hatott a nosztalgiahullám, mélyen elítélte az ilyesmit.

— Könnyű neked — mondta egyszer barátja, Jimmy — a te szíved helyén valami fémdarab van, öregem. De én... — s legyintett egyet.

O’Brien mérgesen feküdt az ágyba. Talán ez is hozzájárult, hogy nyugtalanul aludt, s ami évtizedeken keresztül nem esett meg vele — álmodott. Mindenesetre hülye egy álom volt, szögezte le később magában.

Szikrázó homoksivatag szélén épült, idegen városról álmodott. Teljesen kihalt, néptelen volt a település, mintha már évek óta nem lakta volna senki. A házak üvegszemei fémesen csillogtak. Alkonyat volt, amikor az egyik utcán megjelent egy férfi; lassan ment, kezeit zsebre dugva. Szőke haja volt, barnára sült arca, és egészen kék szeme. Nagydarab, vállas fickó volt. O’Brien, mintha valami magas toronyból nézte volna, úgy látta őt. És az egészben az volt a furcsa, hogy kísértetiesen emlékeztette valakire. Valakire, akit nagyon régen ismer, és mégsem tudja, kicsoda.

A Földön az űrhajósok irányítóközpontjában tartották a tanácskozást. A plenáris ülésen a biztonsági kérdésekről volt szó, és az ezzel összefüggő intézkedések megtételéről. Egy ősz hajú tábornok beszélt, nagyon tagoltan és nagyon hosszan, ecsetelve minden lényeges, de minden lényegtelen dolgot is. O’Brien Sullivan professzor mellett ült, s jókat derült a tudós szellemes megjegyzésein, amit az előadáshoz fűzött. Természetesen csak neki.

— Tudja, O’Brien — mondta —, vannak, akik megrészegülnek a maguk hangjától. Sajnos a tábornok is ilyen. Milyen ércesen, tagoltan fogalmaz. S a szóáradat végül oda vezet, hogy mindenki elkezd békésen szunyókálni.

Aztán a szünetben arról beszéltek, hogy O’Brien, bár a Földön született, nem szereti a bolygót.

— Megértem — bólogatott a tudós. — Tudja, nekem szimpatikus, mert olyan, mint egy kissé öregecske úr, aki kínosan ügyel az illemre. Mintha néha magamat látnám. De hát, az idő szalad és van valami múzeumi jellege a bolygónknak. Itt még akadnak erdők, vannak természetes fűtalkarók, s hogy mondjam, mindez kissé anakronisztikus hatást vált ki, ha más bolygókkal vagy mesterséges űrobjektumokkal hasonlítjuk össze. Lassan olyan lesz a Föld, mint valami skanzen.

Lehet, hogy ez adta neki az ötletet, de másnap délelőtt felkereste a skanzent. Bolyongott a számára teljesen szokatlan, betonozott utakon, nézte a

24