Hevesi Szemle 12. (1984)
1984 / 4. szám - VERS - PRÓZA - Markó Pál: Anyám emlékére
Markó Pál: Anyám emlékére A tehetetlen tűrés végső hervasztásában öcsém könnyes arcát figyelte. Szinte számlálta a kórházi napokat, miként a zsugori a kölcsön adott pénzt. Már a halál jege érintette meg a testét. S arca hideg volt, akár kis asztalán az üvegkancsó. Az országút melletti szőlőhegyen, magányos nádtetős házban — mennyi szép évszak gyönyörködtette! Látom az őszi tüzek füstjében, egres-bokrok, töves krizantémok, remegő csicsókák, galambok gyülekezetében: mintha ingázna most is a régi szakajtóval, fájós fejét meg-megbillentvén. Még most is hallom a hangját, pedig szél harmonikái, csapkodja a hűs kerti kaput. Látom vállát, haja hintázó málna-bokor __ H ihetetlen, hogy nincsen már sehol. Pedig emlékeimből az a cséplőgép szüntelen zúg egy tarló közepén, ahol a dróthálót javítottam felsebzett ujjaimmal — Most kezem tördelem. Köröttem foghíjas napraforgók hevernek, kipufogógáz szürkés függönyébe burkolózva alszik az őszi szántás. Elkomorul az ember. Dermed az anyaföld is. A koldus utazása Suttognak a homályos ablakok; nem is sejtik, hogy nekem nem érkezik vonatom sehonnan, mégis mindig van előre-váltott peronjegyem minden pályaudvarra; az éjszakák botor sötétjén nem látok át, de útra hív minden sínpár és félelmeim határmesgyéjén menekülnek a kicsiny őrházak, s a messze dohogó vonatok vörös szikrazáporában — szállnak, szállnak a telefonpóznák...
