Hevesi Szemle 12. (1984)

1984 / 4. szám - VERS - PRÓZA - Pataky Dezső: Pásztorutakon portyázva

Villában Herman közgazdászra ki emlékezne ma már? Nekünk azonban mégis időznünk kell emlékénél!

Herman Miklós tette híressé, ismertté e táj pásztorművészeit, s nevét kinyomtatták a Nyugat 1931. évfolyamának 6. számában is. 1931-ben kiállítást rendezett a Vajda János Társaság néprajzi osztálya a mikófalvi pásztorok fafaragványaiból a Technológiai Múzeumban. A Nyugat említett számának képzőművészet-rovatában az ismert kritikus és író, Kárpáti Aurél üdvözölte a kiállítást. írása érdemes arra, hogy betű szerint idézzük:

„Mikófalvi pásztorfaragások.

Mikófalva: hevesi kisközség. Pár esztendővel ezelőtt sűrűn szerepelt neve a budapesti lapokban, a falusiak által rendezett passió-játékok kapcsán. Most megint népi vonatkozásban jut szerephez azon a kiállításon, amelyet a Vajda János Társaság néprajzi osztálya mikófalvi pásztorok fa-faragványaiból rendezett a Technológiai Múzeumban.

Csodálatos kis kollekció került itt bemutatásra. Múzeuális értékű ritkaság. Az ősi, magyar barkácsoló művészetnek egész sereg „szűz” remeke. Olyan különleges anyag, amilyet ma már talán sehol, az ország semmiféle táján nem lehet fellelni. A pásztorfaragás, mint a népi szépmíves- ség annyi egyéb ága, kiveszőben van. A városi hatás előnyomulása, a kultúra és a civilizáció haladása mindenütt a népművészet sorvadásával, lassú, de biztos pusztulásával jár együtt. Ez a folyamat feltartóztathatatlan. Mesterséges „védelem” semmit ßem segít, ahogy nem segített a matyóhímzésben sem. Sőt, az iparművészeti korrigálás és a műselyem alkalmazása végérvényesen megölte Mezőkövesd népi művészetét. Ugyanez a sors vár a pásztorfaragásokra is. Éppen ezért a mikófalviak kiállítását szinte úgy tekinthetjük, mint végsőt a sorban. Szinte azt mondhatjuk: ez az utolsó jelentkezése az igazi magyar népművészetnek. Több meglepetésben már aligha lesz részünk.

Igaz ugyan, hogy a Tisza-mentén, Dunántúl, a Sárközben, itt-ott járja még a pásztorkés éle a száraz égerfát, juhart és akácot, ám a „mustra”, amelyet belemetsz, már nem a régi naív képzelet szülötte. Idegen elemekkel, barokk-reneszánsz díszítőformákkal keveredett, — nem is szólva a hadifogság orosz emlékeiről, — modernizálódott, elromlott. A legügyesebb kezű mikófalvi pásztor gazdag faragású kulacsait, karikásait és beretva-tartóit éppen azért nem lehetett kiállítani, mert tele vannak rutén-orosz motívumokkal. Hanem a többi annál eredetibb, romlatlan, tiszta magyar népi munka. Civilizációnak, idegen hatásnak a szele sem érte. Naív, barbár szépségek jegyében fogant. Ezek a mai mikófalvi pásztorok szakasztott úgy faragnak lapos figurálist, ember- és állat-alakokat, olykor egész (mozgalmas jeleneteket a csanak oldalába, akár dédeik és ükeik — évszázadok előtt. A primitív látásnak és előadásnak azzal a közvetlenségével, őszinteségével és megkapó bájával, amely külön stílust reprezentál. Vannak itt olyan „pogány” feszületek s olyan nomádszemléletre valló birka- és disznófigurák, emberfejű pásztorbotok, lovakkal ékesített csanakok, hogy az ember elámul láttukon és alig akarja elhinni mai eredetüket. Kivált a csanakok gyönyörűek, ezek a remek formájú fa-ivópoharak, amelyeknek „füle” ösztönös konstrukciós érzékkel építetten illeszkedik az egy-darabból faragott edény oldalához, szellemesen oldva meg a „beléje látott’ állatalakok stilizált, anyagszerűen redukált, jellemző formáit. Láttam itt egy araszos birkafigurát, mely mo18