Hevesi Szemle 12. (1984)
1984 / 4. szám - VERS - PRÓZA - Lőrinczy István: Stációk a hegyen
Pókfonál Ezüstcsillámok futkároznak rajta, amint bokor s virág közt nyuladoz. A meddő tér köréje szűkül, és nagynak, legnagyobbnak láthatod. Rezdülése az élet rezdülése, a rajta ingó fény a nap s az éj. A mindenség feszül rá szőttesére, húrja a végtelenségről zenél. Bolondság látni óriást kicsinyben! inti magát a józan öntudat. — Mi lesz, ha hozzányúlsz a szálhoz? — Világ szakad be ujjaim alatt __ Az Ember viszi kínarcú keresztjét és leroskad az álmos vörös hegyre az Ember felkel és az Égbe harap s a Naptól véres lesz szomjas szája széle az Ember aztán leteszi keresztjét ráfektetik a frissen gyalult fára láttam amikor a nőket nézte ringó deréktól a hegyes mellekig láttam amikor a négy fal fogadta s szeretkezett álmában Renalnéval egy csúf cselédlány kelt fel az ágyából s ő megírta Mathilde isteni combjait 16 Lőrinczy István: Stációk a hegyen haja szétomlik a kiszikkadt Földön s rőt árnyékot vet egy fáradt bogárra az Ember végül meghal a kereszten bemocskolt arcára kék holdmáglya ragyog vékony kezén az alvadt vérrózsák és megtört szemében sápadt csillagok Stendhal poros kisvárosban rótta az utcákat s szívében dalolt a halhatatlan Párizs aztán ő is meghalt azt se tudták ki volt kéziratain virágzott a por könyvét olvasod a téli éjszakában és vörös hajadban kinyílik egy rózsa
