Hevesi Szemle 12. (1984)
1984 / 4. szám - VERS - PRÓZA - Fodor András: Ősz tükre
Fodor András: Lámcsak, az éjjel itt hált a köd a Duna hátán! Most ébresztgeti, bökdösi a napfénykarú reggel — A szemtelen! — pillantunk rá, míg lassan fölgomolyog, s fönt kérkedőn ölelkezik a borzas fellegekkel. Igen, az ősz! de néha még a vízpart délután, mint régi képeslapokon, mutatja nyári arcát: a széles, lapos gőzhajók időtlen nyugalom, a lépcsőkön sütkérező jelkép: a gondtalanság. Téli, nyári lahoda, szürke lovas-katona. Kéne neki rezeta. Kéne biza, ha lenne. Havas, deres itt a fa, elszáradt a rezeta. Szegény lovas-katona, nem vár itt rád senki. Melyik ellen üldözött? Melyik barát küldözött? Bár hazád is volna tíbb, ne csak ez az átkos. Ősz tükre A lombtépő szél durva volt és egyszer a téren láttam, amikor elgurított egy kalapot. Később ugyanott láttam három váltók, sínek közt sürgölődő seprűs, fekete alakot, amint a levelest söpörték nagysietve, de a pimasz szél a szemetet mind arcukba csapta. Görnyedve bajlódtak majd hirtelen fölálltak mind és nevettek... Én is nevetve döbbentem rá ott a járdán, a forgó éggel küszködő magamra. Menekülő csángók Ne hajolj meg, ne szűkölj! Ne mutogass itt ökölt! Árva, árva ez a föld, még nálad is árvább. Hadak űzött gyermeke, miért is jöttél te ide? Mért bujdostál messzire, ha nem vár rád senki? Téli, nyári laboda, szürke lovas-katona. Kéne neki rezeta. Kéne biza, ha lenne. 15
