Hevesi Szemle 12. (1984)

1984 / 4. szám - VERS - PRÓZA - Jókai Anna: Az utolsó mű

Szinte húsz évet fiatalodott. Józan hétköznap volt, majdnem nyár. Ott sétált mellette tisztelőinek egyike: élénk, középkorú példány, a lázadáson túl, de még innen a csüggedésen, a legalkalmasabb tanú; mértéktartó, előadásában stílusos és csak egy parányit tébolyult éppen.

— El kéne innen menni — mondta az írónak, hangosan az utcai csikorgásban, kövek közt botladozva. A kipufogó benzingőzöktől mindketten fulladoztak. — Szabad térségbe. .. ahol tiszta a levegő. Ahol még van egészséges növényvilág....

Az író felszólításnak vélte. Történjen végre határozat. Megállt. S egy percre megállt vele minden. Mint a Csipkerózsika-mesében, égen és földön abbamaradt a mozgás, beragadt minden elkezdett mozdulat. Mérgezett szúrás. Csönd lett, elemeire bomlott a fény. — Aztán — megváltó csók — újra lódult a kép, felbőgött a lárma.

Egy hároméves gyerek hirtelen elengedte az anyja kezét, játékosan az út közepére futott. Az autóbusz sikitva fékezett — írónk érezte még ínyén a súrlódó magas hang vasízű váladékát, s fölismerte a kínált kegyet.

— A gyereket — másodperc töredéke alatt — visszalökte az útra. A szokatlan lendülettől megpördült saját tengelye körül, a sál, mint a múmiapólya, nyakára csavarodott; aztán, akár koncentráció után az artista, elszánta magát, s csak arcát védve becsúszott az ágaskodó kerék alá. Országszerte megfújták a harsonákat. Gyögyörű szövegek méltatták.

„Alkotó ereje csúcsán ragadta el a halál.”

„Távozhatott-e méltóbban? Nem csak képletesen, a valóságban is életét adta a jövőért... ”.

„Legyen példa testre szabott halála!”

Nyilatkozott méltóságosra kábított felesége. Elmondta, mindig ilyen volt ez a tüneményes ember: önzetlen, melegszívű, indulataiban is nemes. A megmentett gyermek csuklóit, és hallgatott, meg akarta enni a mikrofont, az anya pedig hálálkodott, a nagy halottat tegezve szólongatta. Túlémelyítő korona. Túl díszes ez a befejezés, túl kerek, már-már bóvli.

De írónk tudott szerkeszteni.

A szemtanú kissé bambán, titokzatos mosollyal hagyta, hogy faggassák. Mintha megrendülése okozná, sűrűn pislogott.

— Ez igen.

— Kétségkívül.

— Szörnyűségében is fenséges.

A temetés után azonban rumot öntött a sörbe, s válogatott barátok körében, gyötrődve-kínlódva, önmagával is tusakodva, csak kimondta:

— Az a gyerek. Abban a kockás, pomponos sapkában. Nem tudom. De mintha már előbb félreugrott volna .... Tulajdonképpen — egészen halkan suttogott — ... nem volt kit megmentenie. Kiitták poharukat, szent borzongással.

Ezzel a furcsa csavarral ért véget a történet. Mint a remekmű: zavartkeltő- en és szabadon.

14