Hevesi Szemle 12. (1984)

1984 / 4. szám - VERS - PRÓZA - Jókai Anna: Az utolsó mű

— Jobban fogok vigyázni — mondta asszonyának. Az asszony azt hitte, örömhírt hall, a férfi nem ábrándította ki, odavetette ajándékul a számára már használhatatlan, elrongyolt reményt.

Amikor új égőt csavart a csillárba, s véletlenül feljebb lépett a létrán — a már nem létező fokra — leesett, és alaposan megütötte magát. Megtiltotta, hogy orvost hívjanak, s borogatással, tornával talpra állt, három hét alatt.

— Az életösztönöd ment meg — mondta boldogan az asszony. — Mégiscsak fontos ez a hatalmas életösztön!

Az író ráhagyta. Óvatosabb lett sokkal. Kiparancsolta a konyhából a borsot és az erős paprikát. Gyomor- és bélkomplikáció .. . ? Gusztustalan.

Egy történetre gondolt szüntelen, egy harminc-negyven év előtti történetre (talán regényrészlet vagy álom); száraz, öreg férfi fekszik a hordágyon, oldalt fordul, kezét finoman a szája elé emeli, köhint egyet, s ez a köhintés kisegíti a lelket. Természetes így is fenséges. A szívhaiál is az, bár gyakorisága kissé csökkenti értékét.

Utoljára kamaszkorában képzelődött ilyenformán: csakhogy akkor a halál mikéntje, a forma nem érdekelte még, csak a túlélők zokogása, a gyászos párbeszédek, a bűnbánó környezet vezeklése. Azóta fölfedezte: saját halálunk nem eszköze semmiféle bosszúnak; legfeljebb zavart kelt, sajnálkozást, némi tétova riadalmat. Csak a mód, a mód emeli legendává a banálisán szükségszerűt.

Az író türelmetlenkedett. Testi ereje fogyott, reggelenként nehezen ébredt: mintha lassan csuknának egy ajtót, és a rés — ahol visszatérhet — egyre kes- kenyedne. Fulladozva préselte át magát.

— Nem lesz ennek jó vége — sírt az asszony.

— Igen, igen. A jó vég — mormolta írónk. Ajándékozni kezdett: pénzt, szobrot, néhány képet, apró tárgyakat. Kéziratot, levelet. Nyájasabb lett mindenkihez. Mintha meg akarna vesztegetni valakit, mintha ki akarna érdemelni egy végső kegyet, holmi díszkötést a posztumusz gyűjteménynek. Az ihlet ragyogására még emlékezett. A nagy sötétség órái, a hideg világ után, a viaszba fagyott, üveg alá csukott lények között, ahogy hirtelen föllobban, átmelegszik a tér, törik az üveg, a teremtmény ébred és kilép ... A többi aztán végrehajtás. Precíz szolgamunka. Még egy nagy ihlet! Csak egy utolsó mámor. S nem lesz különbség: a közvetítő és a közvetített összeforr. Következik a tökéletes megvalósítás, segédanyag, toll és papír nélkül.

— Türelem — biztatta az asszony.

— Türelem! — felelte párhuzamosan, s mosolygott azon a szavaik mestere, hogy a szó önmagában milyen félrevezető.

— Nézz a lábad alá — oktatta az unokája, s gyengéden megrázta a könyökét. — Elcsúszol, és kész a baj ... Fontolóra vette. Nyaktörés! Ez gyenge. Szenilis nyugdíjasoknak való, akik botjukat rázzák, és lyukas szatyorba hulladékot gyűjtenek.

írónk gőgös volt. Kivételt a kivételesnek! Kényszert, ami választásnak látszik mégis.

— Figyelj mindenre — mondta társának, s az hozta a teát, altatót, csillapítót, elektromos takarót, örökös, ok nélküli bűntudattal.

Nem volt szíve beavatni. Hiszen észre se vette ez az asszony, boldog-szegényke, hogy hármasban aludtak mindig. És az a harmadik ölelt legfájóbban, legédesebben.

Aztán egy nap valahogy nem is gondolt az ügyre. Nem fájt semmije, agya is frissen működött, nézte a járdát, érdekes, mintha sose látta volna.

13