Hevesi Szemle 12. (1984)

1984 / 4. szám - VERS - PRÓZA - Jókai Anna: Az utolsó mű

Jókai Anna:

Az utolsó mű

Az író nagy gondban volt. Megunta az egészet: betűket írni fehér papírra, történeteket kiagyalni, neveket keresni, begyömöszölni a hömpölygő anyagot holmi feszes szerkezetbe. Tulajdonképpen már csak a tőmondatot szerette, vagy már azt se. Egzakt közlések után áhítozott; egzakt közlések után, melyek erőszakos személyiségétől függetlenek. De tudta: az egzakt közlés az irodalom fő ellensége, a halál maga. Hiszen éppen az egyéni világkép e működés lényege — noha ez az egyéni világkép sokszor egyéni tévedést, egyéni zsákútcát jelent csupán.

írónkban megkopott a különvélemény mámora, a vélt igazság szentsége föl- borzolódott, átminősült: bölcs megértés lett belőle, a bátor ítélkezés hiánya. No meg az idő is eljárt, sejtjei belefáradtak a folytonos újjászerveződésbe, testében a biológiai rend — mint a molyos bunda varrata — hol itt, hol ott feslett fel, szinte szégyellt már panaszaival orvoshoz járni, attól félt, egy szép napon az orvos megcsóválja a fejét, két ujja közé szorítja az egyre laposodó mellkast, s a szakértő megfellebbezhetetlenségével így szól (hangjában a kötelező sajnálkozással):

— Ezt már nem érdemes ... Dobja el. Dobja el, ha mondom. Végül is elég öreg, s eleget hagyhat hátra. Mindent megélt, földolgozott már. Azért egy utolsó írás kellene. Végrendelet helyett. Valami csúcsnovella. Súlyos pont a panaszos, dallamos mondat végére. Kupolaféle az építmény tetejére, visszavonhatatlan jelzés, hogy minden elkészült. Kívül-belül minden.

— Segíts — mondta asszonyának, aki tíz éve már anyja volt csak, szerencsés alkat: valódi mártír, a mártíromság tudta nélkül. Befogadta a sok keserűséget, földuzzadt tőle, kövér hasát büszkén, méltósággal hordta, mint egy különös, szellemi megtermékenyítés kései gyümölcsét.

— Segíts — mondta neki az író. Nagyon szép ősz volt. Lépegettek a budai fák közt, gyenge, tavaszhoz illő szél támadt, s az avarban halk ropogás-kopogás, mintha kicsi állat menekülne valahonnan valamerre.

Az asszony gondolkodott. Tartós maszkot keresett, ami mögé ezt a védtelent elbújtassa. Erős maszkot, amelyik szorosan tapad a bőrre.

— Légy elégedett — mondta hittel, s két V-alakra tárt ujjával mosolyba csípte a férfi ajkát. A mosoly illedelmesen rögződött, de mögüle még ijesztőbben kitetszett a tekintet kétségbeesése, az árulkodó szemkivágás az alkalmi papírmasén.

— Elégedett vagyok — felelte az író, és bólogatott. Válla meg-megrándult, ide-oda pásztázott pillantása. Mint a gondos mesterember, aki dolga végeztével széthagyott szerszámait keresi: mehetnékje volt már, az új címet is tudta, csak az utak között kereste még a legtisztábbat, legtökéletesebbet. Az asszony hallgatott. Lépegettek, figyelték a közelítő zajokat, vártak valami üzenetre. De csak a nappal távozott, s emelkedett a köd, mint a mérges gáz, fenyegetően, egyre följebb.

Az író mindössze meghűlt, tüdőgyulladással ágynak esett.

— Veszélyes — mondta az orvos. — Leromlott szervezet. Az asszony sírt, már félig eltemette.

— Tüdőgyulladás? — az író két lázroham közt eltűnődött, aztán határozott. Összeszorította fogát és meggyógyult.

12