Hevesi Szemle 12. (1984)

1984 / 3. szám - MÚLTUNK JELENE - Pécsi István: Egri titkok közelről

zott, s bár évzárás előtt álltak, s pihenést sugalltak az ünepek, a résztvevők mégis tudták: ezen az összejövetelen jövőt meghatározó döntés születik.

Méghozzá a vármegyeház építéséről. . .

Az elképzeléssel mindenki egyetértett, hiszen a pillanatnyi állapotokat valamennyien fel óhajtották számolni. Nem csoda, hiszen a szervezetlenség, s széttagoltság fura helyzeteket szült. A hivatalnokok otthonukban fogadták az ügyfeleket, itt intézték ügyes-bajos dolgaikat. A főnemesek nem Egerhez, hanem a Mátra vonulatai által koronázott Gyöngyöshöz vonzódtak. Ott emeltették díszelgő házaikat, így aztán a közös rendezvényeket vagy valamelyikük portáján, vagy pedig a nagy hatalmú püspök-főispán fölényt sugárzó barokk palotában tartották. Az irattári anyagot több helyütt tárolták.

Ezért igenelték azt, hogy méltó „székház emelkedjen az Urak utcájában, a főpapi tulajdonban levő Fekete Sas fogadó helyén. Barkóczy Ferenc nem volt rossz üzletember, s a gazdasági számításokkal legalább annyira foglalkozott, mint a Bibliával. Szép árat harcolt ki. A telekért 2000 forintot kapott, s ezt mindjárt be is fektette, méghozzá előrelátóan. Felépítette a leendő megyeház szomszédságában az Oroszlánhoz címzett szállodát, mert tudta: idővel egymásnak adják majd itt a kilincset a vendégek, a hivatalból erre rendelt nemesek.

A kiváltságosokat mindez nem zavarta, azt viszont egyöntetűen akarták: minél hamarabb valósuljanak meg álmaik. Épp ezért a viszonyainkhoz mérve kezdetlegesnek számító technikai apparátusoknak olyan tempót szabtak, amelyet mai építőink is megirigyelhetnének. Ök ugyanis nemcsak vállalták a határidőket, hanem állták is a szavukat, ráadásul minőségi munkát produkáltak a segédkező pallérok és az igényes művészek egyaránt.

Építési felügyelő Szentgyörgyi János szolgabíró lett, aki kemény kézzel, hozzáértően dirigálta a meglehetősen szerteágazó tevékenységet. A fennmaradó dokumentumok ezernyi érdekes mozzanatról árukódnak, olyanokról, amelyek felvillantják előttünk a hajdani hétköznapok világát, rég semmibe veszett, de felidézve mégis nyersen kavargó indulatait.

A taláros nagyúrra joggal panaszkodtak akkortájt, hogy inkább bízik a külhoni mesterek szakértelmében, mint a hazaiak tudásában. Természetesen az is igaz, hogy ezek a messziről jött szakemberek értették ám a dolgukat, s jövendő sikereiket korábbi látványos eredményeik garantálták.

Megindult az előkészítés, a vásárlás. Erről is bőséges adalékok maradtak ránk. 1748-ban megvolt az alapkőletétel, az egykori számadó még azt is feljegyezte, hogy az ebbe helyezett réztábláért két forintot, a megfelelő szöveg bevéséséért hatot kellett fizetni. A tengernyi summához viszonyítva ezek bizony kis tételek, de azt hangsúlyozzák — nem érdektelen erre utalni —, hogy a különböző anyagokkal okosan, ésszerűen gazdálkodtak, s nem ismerték, tűrték a napjainkra olykor jellemző pazarlást. A következő esztendőben még inkább fokozódott a lendület. Jól haladt a falak húzása, ezért a pallér és kőművesei 1239 forintot vettek fel, tehát tetemes összeget. Ez egyébként jelzi a feladat nagyságát is. A tervező, a bécsi építész Matthias Franz Gerl évi 100—100 forintot kap. 1749-ben találkozunk a pesti ácsmester, Weint- gartner Lipót nevével, akinek 500 forint előleget utalnak ki. A deméndi püspöki kőbányában már szorgalmasan vágják, termelik a köveket. Barkóczy igényli rokonszenves házi művészének, Singer Mihály egri szobrásznak a segítségét is. Ott sürgölődött Handl György kőfaragó is, aki a lábazat kialakításával bíbelődött. 1750-ben a festő 33 forintot tett zsebre a tetőzetre helyezett gomb pingálásáért, azaz elkészülhetett az utcai, a kétemeletes homlokzat. Ügy véljük, ez az adat önmagáért beszél, felesleges bármiféle kommentárt fűzni hozzá ...

Gerl mindenesetre 1752-ben veszi fel utolsó tiszteletdíját. 1753-ban a kályhákat csináltatják Bécs- ben, ügyelve arra, hogy ne csak a komfortot biztosítsák, de a jómódot, a hatalom fényét is sugározzák. 1755-ben az asztalosnak számolnak le jókora összeget, valószínűleg azért, mert helyükre kerültek az ablakok, a faragott tölgyfa ajtók, s a levéltári bútorzat, amelynek szemet gyönyörködtető, aranyozásukkal elkápráztató, testőrcsákós, kardos puttói a már említett Singer mester fel- készültségét, játékos kedvét, vérbő humorát dicsérték ,egészen 1954-es pusztulásukig.

Szüksége volt boszorkányos kézügyességű lakatosokra is. Előbb Hofner Jánost alkalmazták, majd 1759-től a ritka tehetségű Fazola Henriket, aki 1761-ig szorgoskodott itt, bizonyítva, hogy a vas akarata, teremtő fantáziája nyomán szinte csip- kefinomságú alakzatokat ölt fel, és a szőlőművelés, a tekintetes vármegye, valamint a főpap-főispán dicséretét zengi. Rájuk már kevesen emlékeznek, de mindenki ámulattal adózik az európai rangú — a kifejezés nem túlzás — mester bravúrjainak, elidőzve — többek között — a Hit, Remény és Szeretet szobraival ékesített homlokzati világítórácsnál, s a szőlőfürtös kapunál.

Teret kapott még jó néhány alkotó, mert Eger és a megye reverendás ura meg óhajtotta mutatni, hogy mire képes. Az sem zavarta, hogy háta mögött megmosolyogták tilalomfát nem ismerő hiúságát. Valószínűleg Wittmann Jánossal megfestette nemcsak elődei, hanem saját életnagyságú képét is. Kezében a tervrajzot tartja, s így akaratlanul is segített az utókornak abban, hogy tisztázódjanak az építés vitatott kérdései.

Később adódtak gondok. A gyors menetrend miatt nem minden kerekedett sikeresre, jelentkeztek a kisebb-nagyobb hibák, ezeket kijavították, s ezt követően mindig jókor gondoskodtak a renoválásról.

Ennek, s a megyei tanács végrehajtó bizottsága által 1948—1968 között végeztetett többszöri felújításnak köszönhető, hogy a Kossuth Lajos utcán ma is hirdeti a barokk mértéktartó eleganciáját, a méltósággal társult könnyedség sajátos harmóniáját, a sok mester leleményességét, jövőbe átmentett tehetségét.

43