Hevesi Szemle 12. (1984)
1984 / 3. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Gerelyes Endre: Vádolom
— Nem vett ő észre semmit. Mert nincs mit észrevenni. Balázs lehajtott fejjel cigarettázik, hüvelykujjával homlokát dörzsöli. — Én sem hiszem, hogy észrevettél valamit, Julika. Pedig van mit észrevenni. — De biztosan mondod! — Ismerem az anyagot. Egy hónap, nem . . . húsz nap múlva lesz az első tárgyalás. ; — Akkor te — Lajos rászegezi a szemét Balázsra — még sokat tehetsz addig. — Hogy én? De hát nem érted? Én is bűnösnek tartom őket! — Ez a legkönnyebb, komám. De nem ez a kérdés. Ha valamit csináltak is, az a rohadt polgár-banda húzta csőbe őket. — Nem húzták csőbe őket... De hát hagyjuk is. Ti hogy éltek? — Hát, csak lassacskán. — Lajos gyorsan kezd beszélni. — Nézd csak. összejárunk egypár jobb családdal. Jó vacsorák, beszélgetések. — Kanaszta? — Kanaszta is. Azután, ha ... egy hónap múlva meglesz az autó. Miénk a világ. — A mindenét. Örököltetek? — Hát, öregem... fogjuk a pénzt. Keresünk. Lajos — büszkén int a férje felé — intézeteknek is szállít. Sokat. Te még mindig ugyanott. . . ? — Ugyanott. — De nagy csacsi vagy te, Zsuzsa. Miért nem mozgatod Balázst, hogy szóljon? Kiemelnének . . . Zsuzsa fölemelkedik, rápillant Balázsra. — Indulni kell. Búcsúszkodnak, Zsuzsa az ajtóból visszafordul, megfogja Julika karját. Amaz kicsit büszkén, kicsit restelkedve mosolyog. — Hát, egy kicsit meghíztam. Jó húsban vagyok. — Nem azt néztem. — Hanem? — Hogy ki vagy-e már tömve? ★ Szótlanul haladnak a folyó felé. Zsuzsa megrázza a fejét, észbekap ,úgy tesz, mintha a haját igazgatná. — Abszurdum., — Mi itt az abszurdum? — Balázs — Zsuzsa megtorpan — nem láttad, ez az ember mennyire telítve van irigységgel? Legszívesebben azt hallaná, hogy te is benne vagy ebben a piszkos ügyben. Balázs, egy pillanatra sem váltva lépései ütemét, fejét sem fordítja Zsuzsa felé, csaknem magának mondja. — Benne vagyok. — Mit beszélsz? — Benne vagyok. Mert megtudtam, hogy rám akarják osztani az ügyet. És abban Lajosnak igaza van, hogy van ott egy taknyos polgár-banda is. Azokra én szívesen rámennék. Mégis .. . megbeszéltem Gyurkával, firkáljanak nekem egy olyan papírt... kényszerszabadságot. Mert azt a kettőt... én... nem tudom vádolni. ★ Balázs eloldja a kajakot, rátaszítja a vízre. A csónak orra kicsit megbukkan, kiemelkedik. A férfi erőlködve vízirányba fordítja, s ahogyan szokta, kezét nyújtja Zuzsa felé. Az asszony egyedül száll be. Balázs tűnődve kászálódik utána. A part mellett fürdőzők tömege. Egy összetákolt kis szükségtrambulinról úgy ugrálnak be a gyerekek a vízbe, mint a békák. A parton ultramodern frizurás nő, kacér pózban áll, az istennek nem menne a vízbe, mert akkor nem látják. Pocakos férfit ringatnak a hullámok, néha felemeli fejét a gumiágyról, elégedetlenül tartja szemmel a vízicsatázó gyerekeket. Egy apró fabódé előtt nagyhasú sörivók, kezükben korsóval fordulnak a víz felé, nézik a lassan elvonuló csónakot. A gyerekek, nyakig a vízben, megtorpannak egy pilllanatra, arcukon nyárkeltette nevetéssel figyelnek. A pocakost a csónak mellé sodorták a hullámok, fejét kissé megemeli, sértődött, kicsit bamba napimádó-arcán, csodák-csodája, enyhe érdeklődés. Zsuzsa moccanás nélkül mered a kajak orrára, lélektelen szemmel néz, és nem lát semmit. Balázs cigarettázik, ő sem evez, nem szólítja meg az asszonyt. Ez a mozdulatlanság, Zsuzsa üres szeme, ez a tökéletes csönd és mozdulatlanság meghökkentő. Olyan, mint egy némafilm, amelyet nem kísér zongora. ★ — Balázs! — Tessék? — Ha most visszamennél, el tudnád még intézni, hogy mégis teneked adják? — Igen. — Balázs! Szeretsz te engem? — Igen. — Forduljunk vissza. — Nem. Megyünk a Szigetre. Zsuzsa csendesen bólogat maga elé, és olyan halkan mondja, hogy a férfi nem hallhatja meg. — Ahol Pinocchionak szamárfülei nőttek. ★ Messze lenn úsznak már. Eltávolodtak a várostól, és mindenféle emberi településtől. Az erdők egyre közelebb-közelebb rukkolnak a folyam széléhez, a fák egyre nagyobbak, egyre sűrűbben állnak. Az már a dél-dunai nagy erdő kezdete, ahol a falvak elhúzódtak a veszélyesen lapos parttól, és bent ülnek valahol az erdők mögött, benn, a Duna—Tisza közén, vagy jobbra, a Dunántúlon. Olyan itt a part, mint egy szülő asszony. Megtépett, szennyes. Mindenütt víztócsák, iszap. A fák, meghajolva az áradás hosszan hömpölygő vizének iszonyú súlyától, összetört ágakkal, hordaléktól mocskosán állnak. A nagy termésköveket, melyekkel egy-egy kiugró partszakaszt védtek, szétlazította, elhordta, iszapba temette a víz. Szürke az idő. Szürke a víz, és a világ. Egy partra kötött ladikban öreg ember ül, csorba kalapja alól nézi a vizet, kezében horgászbot. Csöndes öbölbe vitte a csónakot, mozdulatlanok; 10
