Hevesi Szemle 12. (1984)
1984 / 3. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Gerelyes Endre: Vádolom
Lélekszakadva lefut a vízhez, akkorra azonban már nyakán a veszedelem. A hullámok, amelyek lassú, de megállíthatatlan rohamban közelednek. Megemelik, kicsit följebb csúsztatják, mintegy elhelyezik a kajakot a homokon, előkészítik az érkező, nagyobb testvéreiknek a „talajt”. Az asz- szony kétségbeesetten kapaszkodik a csónak szélébe, megpróbálja tartani, de a nagy test nagy vízfogó is, valósággal hintáztatja őt. A surrogás egyre erősebb lesz, s amikor morgássá válik, Zsuzsa, aki tulajdonképpen kiáltani szeretne, ijedten suttogja maga elé. — aBlázs. És már benne is van a vízben, hanyatt fekszik, a hullámok lerántották a lábáról, arcát néha el-elborítja az iszaposán kavargó víz, amely zubogva tör be a csónakba. A férfi észreveszi az evickélő asszonyt, rohan lefelé a parton, egyik kezével talpra rántja Zsuzsát, másikkal húzza kifelé a kajakot. Az asszony hápog, prüszköl, köpköd, de már nevet. Villámgyorsan kihúzzák és kipakolják a kajakot, rendezkednek, pakolásznak, szerte a homokon takarók, cigaretták, száradó gyufásdobozok. — Te ürge . . . Zsuzsa, két köhögés között rápillant Balázsra, int a kezével, krákog és jelbeszéddel mutatja, hogy a hajó volt az oka. Azután rápillant a lábasra, amely megbillenve, lecsúszott a kőről, és most a tűzben fekszik. — Nézd! — Vigye a csoda. — Balázs legyint a kezével és mosolyog. — Rosszul építetted meg a sparhel- tedet. — Nem. — Az asszony felháborodottan tiltakozik. — Véletlenül esett bele. Odakuporodik a tűzhöz, sziszegve és a kezét kapkodva emeli kifelé a lábast. Azután leteszi a homokra és rábámul a férjére. — Balázs! — A férfi a nagyon komoly hangra visszafordul. — Laciék nem véletlenül.. . Nem tudom elhinni, hogy ők szándékosan részt vettek volna ilyen .. . piszkos dologban. Ugye, belekeverték őket? A férfi hosszan hallgat. Nehezen szólal meg. — Nem. Ez szándékos volt, Zsuzsa. Azt hitték, nem lesz semmi baj. Nélkülük nem lehetett volna megcsinálni, ezt a ... — erőlködve, de kimondja — ... piszkos dolgot. ★ — Látod, Balázs, olyan, mint egy erőd. — Aha! Csak arra a szigetre vigyázz, menjünk kijjebb. Ott kőgát van. Még elég távol, fenn, valahol a hatalmas löszfal tetején, kéményeivel és nagy, nyugodt házfelületeivel, ott áll Dunaújváros. Messzi kikötőjéből apróbb-nagyobb hajók rebbennek neki a víznek, tömpe vontatók, kirándulóhajók és széles, ormótlan személyszállítók. A csónak apró szigetek mellett siklik el, fűz és nád borítja valamennyit. Magasan áll a nap. — Az ipari civilizáció fellegvára. — Zsuzsa egy kicsit elgondolkodik, maga elé bámul. Abbahagyja az evezést, Balázs egy kis kajánsággal rászól. — Kegyelmes asszonyom. Zsuzsa észbe kap, ismét evezni kezd, de maga elé bámul. — Hogy a csudába lakhatnak itt olyanféle emberek ... — Ha tudtam volna, hogy kifogásaid vannak, nem írtam volna neki. De hát Juli a barátnőd neked is ... Zsuzsa vállat vont. — Tudod . . tavaly, amikor ott fönn együtt táboroztunk, akkor még pora sem volt ennek az ügynek . .. tudod, ott a két fűzfánál... én . .. — Micsoda? — Balázs — az asszony egy kicsit fáradtan, félig hátrafordul. — Ez a dolog, én azt hiszem elmúlt. Csak egyetemi emlékekből nem lehet megélni. Mintha másfajta emberré vált volna ... Balász csöndesen, megállíthatatlanul hajtja a kajakot. — Te Lajossal hogy vagy? Balázs nagyon halk, nagyon kemény hangon beszél. — Azon az átkozott esős éjszakán, akkor novemberben, amikor rágéppuskáztak az autóra, nyolcunk közül négyen maradtunk. Ö volt a negyedik. ★ Elég sok könyv lapul itt a falakon, eléggé modernek a bútorok is. És mégis. Az embernek olyan érzése támad, ha le lehetne fényképezni a dohszagot, feltétlenül itt kóvályogna a levegőben. Modern itt minden, csak olyan egyéniség nélküli, standard, megszokottan modern, és a garnitúra centiméterre úgy helyezkedik el, ahogy azt a gyártó cég tanácsolja. Balázs, a felesége és Ju- lika, a kicsit molett, fiatal, rendben tartott, öntudatos és nyugodt asszony. Státuszával tökéletesen tisztában van, feleség és anya. Megingathatatlan. Hárman az asztal körül ülnek, feketét ittak, beszélgetnek. Julika férje, Lajos, egy másik, az ablak előtt elhelyezett nagyobb asztal előtt áll, Balázzsal egykorú, vagy valamivel idősebb ember, megingathatatlanul nyugodt. Szkeptikus nyugalom ez. Egy baglyot töm. A falon egész sereg kitömött madár. — Nem tudom — Zsuzsa maga elé mered, gondolkodik. — Nem tudom, hogyan történhetett. — Én mindig mondtam Lajosnak, — Julika lassan, megfontoltan szól, ítéleteiben megingathatatlan — igen, mindi g mondtam, annak a két alaknak a szeme sem áll jól. Mondtam, vagy nem mondtam, Lajos? — Nem, szívem. Nem mondtad. Julika elégedetten cseveg, pontosan úgy, mintha komoly megerősítést, tanúskodást kapott volna. — Tudod, én ezeket a ti közös kirándulásaitokat. . . szóval én már akkor azt gondoltam, hogy nem . . . — Hallgass már el! — Lajos bosszúsan tömi a baglyot. Zsuzsa előrehajol. — Juli! Tényleg észrevettél bármit rajtuk? 15
