Hevesi Szemle 12. (1984)
1984 / 3. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Pogány Ö. Gábor: Herman Lipót és Reich Károly kiállításairól
zők, abból a sorozatból, melyet özvegye a városnak adományozott, a Mátra Múzeum állandó kiállításának festményei mellett. Ezek a rajzok úgy tekinthetők, mintha az olajképek előkészítői, vázlatai lennének, motívumaik, kompozícióik mégse térnek vissza piktúrájában. Gyöngyösön ki-ki ösz- szehasonlíthatta a rajzokat és a festményeket; a tárlatlátogató maga is eldönthette, hogy Herman Lipót mindkét képzőművészeti ágat öntörvényűén művelte, a rajzművészetben épp oly maradéktalanul ki tudta fejteni elképzeléseit, mint a festészetben. Bízvást állítható, hogy a grafikában is mester volt. A jubileumi kiállítás lapjai is igazolták, hogy Herman Lipót milyen sokoldalú művésszé vált. Szerteágazó érdeklődési köre jól érvényesült a tárgyválasztásban, de a tartalom árnyaltságában is. Kortársai, fiatalabb kollégái őszinte tisztelettel adóztak enciklopédikus műveltségének, műtörténelmi tájékozottságának, ám a felhalmozott emberi jellem morális tartalékairól, mindazon látványról és gondolatról, ami azután artisztikus formát kap és alkalmas lesz a műalkotás belső harmóniájának hitelesítésére. A szikárabb elmék valamiféle stílusromantikát orrontottak Herman Lipót műveiben, azt nehezményezték, hogy eredendő jóindulata, gyanútlan hiszékenysége elaltatta éberségét az élet árnyoldalaival szemben. Holott mesterünk önarcképének meleg tekintete mögött is fel lehet fedezni a sok megpróbáltatáson átment ember elrévüléseit. Nemes összhangra épített képmegoldásait nem lehet a tetszetősség iránti engedmény jelének tartani. Inkább személyes tulajdonságai tükrének, ama hitének, hogy neki a hagyományok őrzéséből hajlamai, készségei a derű, a vigasz XX. századi szolgálatát osztották ki. Művészetéhez a leghatásosabb tanulságokat a klasszikus francia festők, Lorrain, Watteau andalító költőiségéből merítette, miként a későbbiek, Ingres, Renoir átszellemült érzékiségéből, szerkezetes szellemessé- tudás birtokában se lett hangsúlyozottan észlény, a kulturális múlt és jelen emléke, eredménye végsősoron érzelmi érzékenységét fokozta, a szellem szertartásaiban is érvényesült a szív dobogásának üteme. S ebben mégis rokonok gyöngyösi festményei és rajzai. A szép tájak, csillogó vízpartok, dúsan burjánzó növények, a fák lombjai, a virágok szirmai vallomásra ösztönözték; az életkép, a portré műfaját se tekintette a puszta ábrázolás programjának, hanem az együttes kinyilvánításnak, a megható baráti kapcsolatok megbecsülésének. Grafikai eszközei színek nélkül is lírikus lelkülettel szólnak a természet gazdagságáról, az géből. Ezért van az, hogy a Gyöngyösön felsorakoztatott rajzok csalitjai, mezei jelenetei a pásztorjátékok színhelyére emlékeztetnek, egyfajta mitológiai légkört idéznek amolyan rokokós, neoklasszicista átértelmezésben. Ezen a ponton Reich Károly tárlata mintha visszaigazolná a kedves előd ábrándjait. Tudvalevő, hogy a Hatvani Galéria vendége a mediterrán erósz leghivatottabb magyar protagonistái közé tartozik, úgy tevékenykedik az ókori görögség hősei, néma személyzetének semmittevői között, mint aki tegeződő viszonyban van az olümposzi istenekkel és gyerekkori játszópajtása volt Pán ivadékainak. Daphnisz és Khloé históriáját feldolgozó tíz tusrajza — például — oly jólértesül- ten foglalkozik a két szerelmes lelenc örömeivel, gondjaival, mintha regényes életrajzírójukkal, az ezernyolcszáz esztendős Longosszal együtt szemtanúja lett volna az édesbús eseményeknek, s a maga módján még talán otthonosabban is mozogna velük a szabadtéri színpadon, a son et lu- miére reflektorainak sugártörésében. Ugyanakkor a beavatottak nyugalmával tolmácsolja Homérosz zord intelmeit, semmin sem csodálkozik, Reich Károly rajza semmi sem rendíti meg. Fesztelenül rendezkedik az árkádiai díszletek között, párbeszédet folytat a mitikus félistenekkel, a Balaton mellett szüret idején készségesen segédkezik Dionüszosznak, s mint karádi nagyapjának méltó unokája — mondhatni — elegendő agrárius gyakorlattal rendelkezik ahhoz, hogy a Parthenon lovait meghonosítsa Somogyországban. Nagy László elragadtatással írt azokról a kom- pozíciós ötletekről, amelyekkel Reich Károly a nyíltszívű lány és a hóból-parázsból alkotott mén szimbolikus játékait érzékeltette. A tíz lap mindegyike az egyvonalas kontúr, a merész arányosítás, a kötetlen hellén rend remeke, Keats—Tóth Árpád szavaival „antik karcsúság, szelíd ívek. .. formák csöndje, anda gyönyöre”. A veszélytelen nosztalgia látomásai nem torkollnak mesterkélt idillbe, mert Reich Károly szépségkultuszából nem hiányzik a józanság, hiszen az összhang utáni igény, miként a világ megváltásának el nem múló időszerűsége, az erkölcsök megjavításának sürgető 8
