Hevesi Szemle 12. (1984)
1984 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Szokolay Zoltán: Majd - Ónagy Zoltán: Kettős etűd
ményeit, Itten kutatásait folytatva, Vasarely és Schöffer társaként foglalkozott színdinamikai tanulmányokkal egy színes város, a harmonikus élet alapjait és egyetemességét keresve. Törekedett az objektív műre, de ez a szobrászi tárgyilagosság mindig friss lírával, kellő mérséklettel és vehemenciával ötvöződött. Beöthy szobrainak nemcsak komponistája, hanem karmestere, plasztikai értelemben előadja szerzeményei, egy új Honegger és Bruno Walter egy személyben. Szobraiban nemcsak a Maillol utáni lehetőségeket kutatja, hanem a fizika és a matematika Einsteinhez és Planckhoz kötődő fejlődését is számbaveszi. Ezen találkozások, szellemi csatlakozások összegezése maga a Beőthy- szobor. Ö nem nietzschei értelemben formálta 1929-ben „A felsőbbrendű ember”-t nem uraikod- ta egész életművével, hogy az ember hivatása önnön képességének legmagasabb pontját elérni, és ezen a fennsíkon élni, alkotni. Ez volt az ő minőségért küzdő, csöndes forradalma. Épített valamit a világon, semmit sem rongált, hozzánk tartozik és Európához, múltunkhoz és a méretlen jövőhöz. Megerősödtek a hajszálgyökerek, lombbá értek, új termő ágat növeltek, s a tartalmas hűség jegyében folyamatossá vált a nagy vándorok visszaérkezése a szülőföldre. Művekkel kezdődik, folytatódik a festői, grafikai, szobrászi visz- szacsatolás az első hazához. Dómján József famet- X szeteiből Sárospatakon nyílt gyűjtemény, Vásárhe- ö*lyi Győző adományaiból Pécsett épült múzeum, Sohöffer Miklós Kalocsának ajándékozott fény tornyot. Beöthy István is az „Ér”-től indult el, melyet az ő esetében Hevesnek neveznek, s miután befutott önnön óceánjába, méltó figyelem lenne, ha egy szobra művészetének értékrendjét hirdetné a lendítő alap-anyaföldön, a hazai táj Hevesnek hívott szögletében. Gepárd (1957) fa, 133 cm Losonci Miklós CSEH KÁROLY: Üzenet Polcokra raknak bennünket mmt a befőttes üvegeket Megszórnak az emlékek szaliciljével mint hó a kertet Történetünk önnön vérünkben jégüveg-cslllogásban az égbolt zörgő celofánja alatt alsó vagy felső polcon Csontkemény lesz a lélek mint a szívalakú mag Kiköpi a Lákmározó — húsunkkal jóllakott — csattan a tányéron vagy kövön mint egy cáfolhatatlan ellenérv: „Voltunk S tán nem is hasztalan” ÓNAGY ZOLTÁN: — kettős etűd — hány forró szóban őriztelek hány olvadó képben neked jön idő megmerítelek istenemre végzek veled úgy olyan kegyetlenül ré kérgemen már beforrt lázas két hónapod SZOKOLAY ZOLTÁN: Majd majd múzeumba is megyünk, igen, tilosra váltó későőszi fényben szabálytalanul vágunk át a téren, mert nem jár arra akkor senki sem. egy szalmabábot hintáztat a szívem, sikong a báb, én földre ejtem, s éppen kihull a csikk kezedből észrevétlen, s a lángot eltapossuk sebtiben. és mégsem látjuk már a képeket, csak egymás arcán sok kis hólyagocskát, és pánik tör ki, ég a múzeum, madonna-ölben hamvadó gyerek kiált: fogják el, ők a tettesek, a szalmabábot élve eltaposták! 13
