Hevesi Szemle 12. (1984)
1984 / 2. szám - KÖNYVESPOLC
Menyhárt Lajos: Az orosz társadalmi-politikai gondolkodás a századfordulón 1895 — 1906 Oroszországban, 1895 januárjában trónra lépő II. Miklós cár a rendek képviselői előtt magabiztosan kijelentette, hogy minden erejét a népi jólét biztosításának szenteli, de egyben mindenki tudomására hozza: az egyeduralom alapjait ugyanolyan szilárdan és rendíthetetlenül megőrzi, mint ahogyan III. Sándor tette. Voltak ugyan olyan társadalmi és politikai erők Oroszországban már akikor is, amelyek titkon remélték, hogy az uralkodóváltás egyben egy újabb, liberálisabb politika kezdetét jelenti majd, de ezeket az elvárásokat ekkor még ugyanúgy nem lehetett kielégíteni, mint ahogy azok a remények is fokozatosan kisiklottak, amelyek az abszolutizmus további változatlan fenntartásában látták Oroszország jövőjét. Mégis a helyzet átmeneti jellegét találóan szemlélteti az a szerzői hivatkozás, amely megállapítja: „az abszolutizmus ereje nem annyira abban volt, hogy támogatókra talált, hanem inkább abban, hogy ekkor még nem talált valamennyire is erős ellenállásra”. Oroszországnak ezt a tizenegy évét legtalálóbban talán az átmenetiség fogalmával jellemezhetjük. Ezt teszi maga a szerző, Menyhárt Lajos is, aki a század- forduló köré vont két évszámmal Oroszország fejlődésének olyan szakaszát ragadja meg, amelyben gazdasági, társadalmi, politikai erőviszonyokat gyökeresen átalakító belső változások egész rendszere zajlott le, viszonylag rövid időszak alatt. S ami ezt a periódust igazán történelmi korszakká teszi, az nem más, minit a reformnak, illetve a társadalom radikális, mondhatni forradalmi átalakulásának az elodázhatatlan napirendre tűzése. A cári birodalom belső viszonyainak alakulását a századfordulón olyan ellentétek befolyásolták, amelyek átfogták a gazdaság, a társadalom, a politikai intézményrendszer egész skáláját. Ebben a viszonylag rövid időszakban olyan belső feszültségek torlódtak össze, amelyeknek megoldására nemcsak a politikai hatalom korabeli birtokosainak kellett, vagy helyesebben kellett volna, valamilyen megoldást találniok, hanem feladatuk lett ez azoknak a társadalmi politikai erőknek is, amelyek a rendszert liberális reformokkal kívánták javítani. Egyetértve azzal a koncepcionális közelítéssel, ahogyan a szerző vállalt feladatát teljesíti, szükséges utalni azokra az ellentmondásokra, amelyek a századforduló Oroszországának legfőbb belső problémáit alkották. Ennek a társadalmi látleletnek a pontos ábrázolásával a szerző arra törekszik, hogy egyrészt, történeti hűséggel felvillantsa azokat a problémákat, amelyekkel a korabeli Oroszország politikai gondolkodásának szembe kellett néznie, másrészt, érzékeltesse azt a sokszínű folyamatot, amely a társadalmi gondolkodás területén bekövetkezett. A szerző a századforduló környékének belső viszonyait elemezve elsődlegesen arra a társadalomszerkezeti sajátosságra utal. melynek legfőbb jellemzője a „többszéktorúság”, nevezetesen a hagyományos, még majdnem érintetlen feudális termelési szerkezetnek, s a már kibontakozó tőkés viszonyoknak a szerves együttélése. A tőkés viszonyok, s azok viszonylagosan gyors ütemű fejlődése érintette az infrastruktúrát és az ipari szerkezetet egyaránt, de az elhúzódó agrárválság a gyors ütemű fejlődésre inkább fékezőleg hatott. A tőkés gazdasági szerkezet, s a gyorsléptű fejlődés, mint ahogyan a szerző világosan kimutatja, messzemenően befolyásolta a társadalmi struktúrát is. A cári rendszer hagyományos bázisának számító feudális nemesség pl. a megnyilvánuló iparpártoló politikában saját érdekeinek kikezédését látta, s így olyan politikai törekvések támogatását vállalta magára, amelyik a cári abszolutizmus további fenntartását tekintette legfontosabb feladatának. A tőkés viszonyok további erősítésében érdekelt polgári rétegek állásfoglalását pedig ellentmondásosan befolyásolta az a körülmény, hogy helyzetükből adódóan ingadozni kényszerültek az ipartámogató állami politika, a külföldi tőke kiszolgáltatottsága, s az erős hátrányt jelentő feudális nemesi arisztokrácia csaknem minden területen meglevő szorító ereje között. A cári Oroszországnak ezeket a belső ellentmondásait tovább színezte az a körülmény, hogy nem csupán egyszerű társadalmi válság bontakozott ki a századfordulón, hanem olyan problémák is megoldásra vártak, amelyeket már egy korábban lezajlódó polgári forradalomnak kellett volna megoldania. Itt mindenek előtt az agrárkérdésre, a feudális személyi függőségi viszonyok további erős meglétére, és soknemzetiségű birodalomról lévén szó, a nemzeti-nemzetiségi kérdés megoldatlanságára szükséges utalnunk. A szerző koncepcionális felfogása arra a helyes alapállásra épül, hogy a cári birodalomban a század- forduló környékén nem „egyszerű” forradalmi válság érlelődik, hanem olyan mindenre kiterjedő forradalmi erjedés, amelynek szükségképpen magára kell vállalnia a társadalmi feszültségek feloldását, ugyan úgy, mint a politika intézményrendszereinek liberalizálását, s nem utoljára az orosz társadalom döntő hányadát kitevő parasztság problémáinak a megoldását. A téma kidolgozásának egyik kulcskérdését az adja: a szerző mit ért társadalmi-politika gondolkodáson? Ennek a fogalomnak a tartalmi értelmezése többféle közelítési lehetőséget kínál. A társadalmi- politikai gondolkodás fogalmának talán legáltalánosabb értelmezését az adhatja, amikor a fogalmat olyan heterogén eszmerendszernek fogjuk fel. amelynek funkcionális feladata azoknak a társadalmi tennivalóknak az összessége, melyeket a politikának egy adott időszakban szükségképpen el kell végeznie. Egy ettől eltérő gondolatai közelítésben, a társadalmi-politikai gondolkodást olyan steril ideológiai képződményként is gyakori értelmezni, amelyben meghatározó funkciója egy jól körülhatároható ideológiai és filozófiai nézetrendszer közvetlen tükröztetésének van. S ugyanakkor a fogalom értelmezésének talán legjogosultabb közelítését az a szempont adhatja, amikor a kutató tudós a történeti folyamatok lényegi összetevői közül egy adott korszakra leginkább jellemző és a megoldásra váró társadalmi-politikai kérdések megfogalmazását, s azok mikénti megoldására kidolgozott válaszok megszületését és a konkrét helyzetekben bekövetkezett átalakulásainak és belső átrendeződéseinek jellemzőit vizsgálva oldja meg feladatát. Menyhárt Lajos monográfiája ezen utóbbi értelmezés alapján vázolja fel a cári Oroszország századfordulós történetének legsúlyosabb problémáit. A szerző a korabeli orosz társadalom belső problémáinak taglalásakor négy kérdés alaposabb vizsgálatát végzi el. A könyv a korszak társadalmi politikai problémáinak, a,z államrend kérdésének, az agrár- és műnk ás kérdésnek, valamint a nemzeti kérdésnek a különböző politikai irányzatok és a kormányzati politika által érvényesített megítélési szempontjainak analitikus elemzését adja. Ezeknek a problémáknak a megoldására kitermelődő társadalmi politikai eszmék a jelzett történelmi periódusban, elsősorban maguk is szembesültek a tényleges valósággal, másrészt miközben feltöltődtek konkrét társadalmi programmal, különböző politikai erővé szerveződtek, s harmadsorban ezen fejlődési folyamat alatt, maguk is sokrétűen átalakultak. A szerző igen finom és árnyalt elemzéssel bontja ki, hogy a századforduló eszmei politikai kiútkeresésében az egyik legfontosabb probléma az államrend feladatainak, funkcióinak és azok mikénti megváltoztatásának a kérdése volt. Ezek a kísérletek az abszolutista monarchia és a demokratikus liberális reformok nyílt bevezetését követelő szélső álláspontok közötti számtalan átmenet variációi között húzódtak. Ezt a küzdelmet végső soron az döntötte el, hogy egyrészt a cári udvar és a kormányzati erők még rendelkeznek-e annyi társadalmi bázissal és taktikai eszközökkel, hogy a reformerők követeléseit visszaverjék, másrészt ezek az erők még szétforgálcsoltabbak voltak annál, semhogy önállóan is fel tudjanak lépni. Az 1905—07-es 59
