Hevesi Szemle 11. (1983)
1983 / 2. szám - JELENÜNK - Ebergényi András: A művezetők (3)
dettségükkel és végzettségükkel. Szakképzettségüket zömében 10 évnél régebben szerezték és azóta csak vállalati szintű továbbképző tanfolyamokat végeztek. Nem jellemző rájuk a folyamatos továbbképzés, az igény ismereteik állandó megújítására. Érdekes képet mutatnak a munkajellemzők közül az innovatív elemek, illetve elégedettség összefüggései. Az alsó szintű műszaki vezetőik úgy vélekednék, hogy az innovatív elemek átlagosan fordulnak elő napi munkájukban (értékelésük megegyezik a vállalati átlaggal: 3,7), lényegesen fontosabbnak érzik viszont a jelenlétüket az átlagnál (6,1, ill. 5,3), ennek megfelelően elégedetlenebbek a tényezők jelenlétével, mint a vizsgált minta átlaga (3,1, ill. 4,5). Rendkívül jellemzőnek tartom e szempontból javaslataikat a DIGÉP gazdasági nehézségeinek megoldásával kapcsolatban (gyakorisági sorrendben csak a művezetők és főművezetők válaszai): Jobb munkaszervezés 37,5% Jobb anyagellátás, jobb munkafeltételek 29,2% Szigorúbb munkafegyelem 12,7% Bérek emelése 12,5% Gyártmányszerkezet-szűkítés 12,5 % Bár az innováció egyes elemei szerepelnek a javaslatokban, elgondolkodtató, hogy a munkaszervezést tartják a legfontosabb oknak (már csak azért is, mert ez saját munkaköri feladataik egyike lenne), és az objektív gyártási feltételeket. Mindez azt bizonyítja, hogy a termelésirányító réteg nem ismerte fel sem a vállalat reális érdekeit, sem saját feladatait az innovációs folyamatban. Következtetések, lehetőségek A tanulmány legfőbb célja az alsó szintű műszaki vezetők helyének és szerepének meghatározása a termelési folyamatban. A hangsúly a folyamaton van, tehát nem kiragadva önmagában vizsgáltuk a termelésirányítókat, hanem mint egy folyamat tevékeny résztvevőit. A vizsgálat a DIGÉP művezetőire, főművezetőire, diszpécsereire terjedt ki, mert ők a termelési folyamatban elfoglalt hely szerint az üzemi vezetői hierarhia legalsó fokán álló közvetlen termelésirányítók, így továbbfejlődésük szempontjából kulcspozícióban levő rétegnek tekintettük őket. A közvetlen termelésirányítók helye és szerepe az üzemben, ezzel együtt politikai megítélésük a mai napig bizonytalan és tisztázatlan. E gondok nem újkeletűek, többségükben a felszabadulást követő politikai változásokig nyúlnak vissza. A termelésirányítók megítélése 1945 után szorosan ösz- szefcapcsolódott az üzemi műszaki és tisztviselői réteghez. Bár 1945 előtt politikai-társadalmi funkciót nem viseltek, jelentős részüknek az üzemi munkamegosztás alapján közvetlen irányító-fe- gyelmező szerepe volt. Emiatt helyzetük a politikai türelmetlenség miatt megingott, addigi viszonylag magas tekintélyüket elvesztették (üzemen belül és kívül egyaránt). Az újjáépítési program során meghirdetett erőltetett iparosítási politika következtében a réteg szakmailag és emberileg egyaránt felhígult. Ennek következtében társadalmi presztízsük fokozatosan csökkent, ami a mai napig is tart. Mindezek következtében mind a kérdőíves felmérésnél, mind az interjúkészítésnél nagyfokú idegenkedést, közönyösséget, befelé fordulást tapasztaltunk. Ahogyan az 1981. decemberi országos művezetői konferencián elhangzott az ország 125 ezer művezetőjének munkája, eredményeik, problémáik, nehézségeik nem kellően ismertek, társadalmi elismerésük nem tekinthető kielégítőnek. Az idős nyugdíjas művezetők visszaemlékezései szerint a felszabadulás előtti művezető valódi vezető volt, a megfelelő hatalmi, döntési jogkörrel. Saját munkájukat úgy jellemzik, hogy döntő a szellemi igénybevétel, változatosság és a rutin. Nem jellemzi munkájukat a lehetőség nagyobb keresetre, előmenetelre. 75%-uk képzettségüknek és beosztásuknak megfelelő tevékenységet végez, a munkakör és szakismeret aránya is nagyjából megegyezik egymással. Munkájukat hátráltató tényezők: vállalati belső mechanizmus rendezetlensége, a szervezeti, hatásköri tisztázatlanságok, a művezetői jogok és hatáskörök egy része más munkakörbe került, munka- és üzemszervezés alacsony színvonala, hiányos információellátás. A fenti tényezők közül főleg az objektív adottságokat tartják a legfőbb akadályozónak, ami nem sok önkritikára vall. A munkafegyelmet rosszabbnak, a szervezettséget jobbnak ítélik meg a gyári átlagnál. A munkáról, munkahelyről adott értékelésük alapján egy eléggé elöregedett, fejlődésben megrekedt réteg képe bontakozik ki előttünk, az előmenetelre már nincs sók esélyük és azt nem is nagyon igénylik. Jellemző, hogy — főleg az idősebb művezetők — meglehetősen tartózkodóan, enyhén elutasító hangsúllyal nyilatkoztak a mérnökökről. A második gazdaság jelentős szerepet játszik (vagy játszott) életükben, 22%-uk nyilatkozott úgy, hogy van mellékjövedelme. Bár mind az egy főre eső jövedelem tekintetében a szakmunkások átlaga alatt maradnak, anyagi ellátottságuk mutatója magasabb, ami a mellékkereset jelentőségét mutatja. Műveltségi szintjük körülbelül megfelel a társadalomban és az üzemben elfoglalt helyüknek és életkoruknak. Formális szakmai végzettségük, tekintettel a termelési folyamatban elfoglalt helyükre, megfelelőnek mondható, vezető, politikai ismereteiknek színvonala alacsony. Többségükben felismerték, hogy a megváltozott gazdasági helyzet magasabb és megújuló szakképzettséget, és nagyobb általános műveltséget igényel, de a felismerésnél tovább nem jutottak. Kiemelkedő társadalmi aktivitásuk (főleg párt- és tömegszervezeti tagságuk) aránya magas, de ez inkább a munkakörükkel járó elvárásokból, kötelezettségekből, mint emberi kvalitásokból ered. Egységesen és nagyon pesszimistán ítélik meg a szocialista brigádmozgalom szerepét és jelentőségét, annak ellenére, hogy munkaköri feladataik és anyagi érdekeltségük egy része a helyi szocialista brigádok munkájának segítéséhez kapcsolódik. Ez 32
