Hevesi Szemle 11. (1983)

1983 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Gábor László: Csodavárók között

lyek e korban élőket nagyon is közelről érintették. Az olasz szabadságharc példája, az 1860. március 15-i tüntetés Pesten — a sok hiú remény; az iparosodó főváros, a lemaradó, vegetáló vidék; mindmind a napi aktualitáson túl hordozza a kiegyezés előtti évek hű történelmi-egyéni tablóját, tiszta és világos korrajzot. A kiábrándulás egy nemzedéké, így jelképes. Hűbele alakja nemcsak a minden korban létező, tartós munkára képtelen, könnyen kifulladó ember típusa, nem pusztán felszínesen kapkodó figura, hanem olyan érzékeny ember, aki kora szalmaláng reményeit hiszi jelentősebbnek a valóságtól.

Sajátos „énregény” ez a mű, szinte minden eseményt Balázs tudatállapotának elemzésével kapunk. Sajátos fejlődési utat fest Arany László, mely szükségszerűen torkollik a végső leszámolásba, ahol találkozik a kezdet és a vég: a tehetetlenségbe.

Csak a negyedik részben kapunk részletes elemzést azokról, akik körülveszik, de egyedül — Etelbe — szerelmese az, akinek szemével láthatunk. A gúny, a szatirikus, keserűen felsőbbrendű hang az íróé, — néha átcsap lírai közelségbe, személyességbe. Hűbele Balázs ennek a kornak azért tragikus figurája, mert nem tudja megvetni a lábát sehol. A forradalmak megteremtették a nagy egyéniségek mítoszát, akik egy lendületből magasba emelkedtek. Hűbele Balázst ez szédíti meg: nem feltétlenül középszerű alkat, (mint ahogy Juhász Ferenc állítja) sokkal inkább a kor áldozata, ha mégoly tehetséges is, lezárul előtte minden út, s nem szakja meg a tartós munkát — fiatalos hévvel, mítoszoktól megszédülve — azonnali sikereket remél. Ez a „kettős tudat”, a hinni akaró, mohón fiatalos egyes szám harmadik személyben vázolt Hűbele és a távolság tartó szemlélő hidegsége olvad össze egy útkereső, kritikus alkattá. A csoda- árás egy ország hangulata, a passzív ellenállásé ., azé a visszafogottságé, amely színképében Hűele Balázs sorsa jószándékú, rokonszenves — de ragikusan megélt életet jelent, amely önmagában hordozza „eredendő bűnét”, a hitet, s annak súlyos büntetését, a teljes összeomlást.

*

Hűbele Balázs apja a szabadságharc ezredese volt: megbecsülést örökölt tőle. Éli kora fiataljainak életét, jogra jár, bár kedve nem sok van hozzá, a társai között keres magának helyet, akik előtt nem sok lehetőség áll:

„Az élet ösvényein mentek vakon De volt előttük minden pálya zárva S merő megszokásból tengtek a jogon Hogy majdan, a tanéveket lejárva Honn, a hanyatló ősi birtokon Vonuljanak meg, míg van, inni, enni, Búsulni a honért, és mit se tenni.”

Balázs kivette részét a szórakozásaikból, sőt olyan jelesen vitézkedett a söröskorsók emelgeté- sében, hogy társai között tekintélyre tett szert. Szeretett volna azonban „valami mást”, de talán örökre köztük marad, ha nem sértődik meg, s nem vonul ki. A művészet régióit akarván meghódítani

drámákon töri a fejét, egy színészbarátja biztatására. Színpadi alakjaihoz valódi mintákat keres. Árulóra van szüksége, de rájön, hogy a valóság bonyolult. Csak olyan „alakot” talál, akiben nincs kivetnivaló. Nyílt arcú, becsületes embert, aki nemcsak, hogy rokonszenvessé válik, de gyönyörű lánya is van. A szerelem Balázst megfeszített munkára sarkallja — majdnem beleroppan. Közben a leány is egyre jobban belészeret, de dicsőségvágya nagyobb annál, hogy megmaradjon a lány mellett. Olaszországba készül, hogy a forradalmárok oldalán egy év múlva visszatérjen, a szabad Magyarországra. így jellemzi Arany László a felemás viszonyokat:

„Fonák időszak volt ez a magyarra!

Nem sírva vigadt, de újjongva sírt; Ön-fiait ölé a harcz viharja,

S itthon örömmel várt tőle hírt,

S míg a harctért saját vérünk takarja Ügy megvigadt, hogy könnyével se’ bírt: «Hurráh, megint egy új csatánk veszett el, Bár benne tízezer magyar esett el.»”

Balázs katonának áll, a „délceg legények” közé, kiket kötéllel fogdosnak az olaszok ellen:

„De meglepőbb, oly czondra, piszkos, éhes, Czudar, csavargó, rongy, sehonnai,

Elámul a világ, s nem tudja senki,

Honnan kerülhetett e sok bitang ki.”

Ott aztán átszökik a forradalmárokhoz, de a remények széthulltak, s a kis magyar csapat szétszéledt. A magyar emigráció nagy tervei sorra kudarcot vallottak, ahogy „A magyar emigratio mozgalmai” című tanulmányában Arany László szakszerűen is elemezte a helyzetet. Itt testközelből, Hűbele Balázs személyén keresztül ábrázolja a remények szétforgácsolódását. Aki azután csak elképzelt szerelmének él, hazájától távol. Közben itthon Etelka vidékre utazik, s látja a vidék elmaradottságát, a küllőig sáros utakat, s beleilleszkedik a mindennapok valóságába. Egy férfi is akad nemsokára, aki feleségül veszi. Balázsban egy világ omlik össze, mikor megtudja, hogy régi cimborája lett a férje imádottjának. Kigyógyulva ebből a „hóbortból” is, gazdasági tanulmányokra adja a fejét:

„Az életet jobban megismerém:

Dolgozni kell, nem égből várni mannát, Sem múlt időkről zengni bús hozsannát.”

Angliába megy, ahol teljesen átalakult a világ, s beleszédül a káprázatos fejlődésbe, de látja annak ellentmondásait, visszásságait is:

„Nép, kiknek e földön nincsen hazájok Gyárban nyomorgják át az életet,

Nyirkos' lakokban, hol kór, fene, tályog, Rongy, gaz, gyerekjaj, ínség, bűn ered.”

Népboldogító eszmékkel tér vissza hazájába, de nem találja meg felületes liberalizmusa azokat a lehetőségeket, ahol valóban cselekedni kellene. Meg7