Hevesi Szemle 11. (1983)
1983 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Gábor László: Csodavárók között
ismerkedik az itteni társasággal, de tervei kudarcot vallanak, nemsokára bolondnak nézik: „Hogy nem maradt a nevén egy csepp becsület Hóbortosnak tartja mind a kerület.” Pestre megy: a gyorsabb élet, a nagyobb fejlődés magával viszi. Rá kell jönnie azonban, a fejlődés megvásárolhatóságot, becstelenséget takar, s azt, hogy a magyar képtelen követni a fejlődést, s megreked, míg a többi nép döntő befolyást szerez hazánkban — gazdaságilag igáznak le bennünket (ez Arany László a Hunok harca című eposzának végkövetkeztetése is). Kiábrándulva a pesti életből, gazdasági fejlődésből, leutazik vidékre, megüresedve, megadva magát annak az életnek, ami egyébként is várt rá, jogászkorától. De előtte leszámolva mintegy a múlttal, megalázva önmagát egyetlen szerelmére támad. Keserű az ébredés — elvesztek sorban az álmok, a délibábok. „önvád lezsibbad, gyötrelem kibékül, Engesztelődik házi istene: Mint vágyat egykor, most meg bút feled, S marad szívében száraz bölcselet.” Lehiggadt, rádöbbent a világ ellentmondásaira, saját vágyai beteljesíthetetlenségeire. A végén pedig a tanács. Iszapba került Ikarusz, „mely tán ko- tus, de megszokjuk szagát” — s ebbe a létbe saját magát is beleérti Arany László, ő is vállalta a hivatalnoki életet, a rezignációt, — erre figyelmeztet a többes szám használata. így fejezi be művét: „Óh, jól esett a múltból visszazsongó Emléken egyszer andalogni még . .. És most pihenj te is, fáradt bolyongó, — Bolygó, de melynek fénye már kiég, — Se izgalom, se a hazán borongó Bánat ne sértse nyugtod’ ... Ám elég! — Isten veled, nagy álmok mámora Szép délibábok elfutó kora.” Ékes bizonyítéka ez annak, hogy mennyire sajátja ez a figura, mennyié szerette, s magáénak érezte botlásait, ahogy Balázs sortsóba vetítette saját tapasztalatait, egy olyan másik személyiséget formált saját magában rejlő vágyakból, aki „kiteljesítette” (vagyis zsákutcába vitte) az élet lehetőségeit. így került a sokat támadott befejezés a mű végére, s így vált a sajátos Arany Lászlói életbölcselet, „arany középút”-élmélet valóságos életének „igazolásául” ellenpéldává. * Ez a hang, ez a nyelvezet ritka, egyenesen hiányzik irodalmunkból. A műfaj: verses regény — ez a kötött forma nem jelent valódi kötöttséget Arany László számára —, tud játszani ezekkel a költői eszközökkel. A mű négy részből áll, hosszú lírai bevezetés, személyes jellegű vallomás nyitja valamennyit, de már ezekben bújkál az a gyilkos irónia, amely a mű alaphangját megszabja. Az ellentétezés az, amely a legtöbb helyen a humor forrása, s egyúttal azonnal a hétköznapi valóság porába ránt le minden magas szárnyalást, gyilkosjózanul. Vagy úgy, hogy leír egy „költői megoldást” pl. Balázs szökését a hadseregből, s azután elmondja a valóságot, ami persze sokkal prózaibb. A szóhasználata is ilyen, oda nem illő szavakat kever bele magasröptű szövegekbe, így éles az ellentét a „magas” dolgok és a „földiek” között. Ellentmondóan értékelik Byron és Puskin hatását. Hangvételében valóban sok hasonlóságra lehet bukkanni, bár számos irodalomtörténész mereven elutasítja a közvetlen kapcsolatot, pedig nyilvánvaló a Don Juan, vagy az Anyegin rokonsága Arany László művével, formailag, (pl. a byroni stanza példája) tartalmilag (a lírai szerkesztésmód), vagy szembeötlő a Tatjana—Etelka párhuzam is. A helyzetek bemutatásánál is sokat tanult nagy elődeitől. Hangja ennek ellenére egyedülálló, egy új tematika kezdete, s mintegy lezárása egy korszaknak —, pártalan és páratlan írás. „lllúziótlan kép egy olyan korról, melyben a magyarságot elkapta az illúzió.” — írja Komlós Aladár szellemesen a műről. Végkövetkeztetése mégsem pesszimista, deziilú- zionizmusával együtt, hisz az okosan elvégzett munka sikerében: „A haza dolga: gordius-kötés De kard nem oldja meg, csak küzködés” 8
