Hevesi Szemle 11. (1983)
1983 / 1. szám - JELENÜNK - Kerékgyártó István: Az önnevelés és lehetőségei serdülőknél
serdülőkor folyamán nem a terméketlen és öncélú elemzést, azaz a belső élmények világába való kizárólagos visszavonulást jelenti, hanem az élet és tevékenység követelményeiből fakadó ön fel táró szükségletet. A serdülőnek a közösségben elfoglalt új helye, a környezetével kapcsolatban kialakuló új viszonya például a legtöbbször arra kényszeríti, hogy lehetőségeit értékelje, és személyiségének minden sajátos vonását abból a szempontból értelmezze, mennyire felelnek meg azök a felmerülő követelményeknek. Ez az összehasonlító-elemző eljárás nem csupán elindítója, de állandó kísérője is lehet az önnevelésnek. Minél nagyobb követelményeket támasztunk ugyanis a nevelés során (természetesen mindenkor figyelembe véve a Maka- renkótól többször is idézett, de gyakorlatilag alig figyelembe vett „egyéni ráhatás és különbözőség” elvét), a tanuló annál nagyobb önkövetelménnyel fejlesztheti saját magát is. Bár a serdülő látszólag labilis világában a követelménytámasztás és az állandóan jelenlévő „helyzetértékelés” nagymértékben összefüggnek a vágyak és reális lehetőségek között feszülő (nem is mindig appercipiált) ellentmondások felismerésével, a személyiség maximális fejlődését a szóban forgó követelmények csak akkor képesek kiváltani, ha a nevelői hatások a nehézségek leküzdéséhez adnak fogódzókat. A megoldatlan ellentmondások gyakran krízisbe sodorhatják a serdülő nevelését, s az önnevelés háttérbe szorulása egyszersmind a fejlődés fékjeként jelentkezhet. Ezzel szemben a reális helyzetfelismerés és a saját erők tudatos próbája a serdülő önnevelésének határozottságát és céltudatosságát erősíti, s ez a nevelőmunka szempontjából a tanulói személyiség egyéni vonásainak gazdagodását teszi lehetővé. A nevelés és önnevelés egységének értelmét — mint láthatjuk — éppen az adja meg, hogy a serdülő megtalálja a társadalmi értékek fontosságát, s azt saját tevékenysége alapjaként fogadja el. E folyamatban (a serdülés tetőpontján) a tanuló valóban eljuthat egy kiegyensúlyozottabb szakaszhoz, mégha ez a kiegyensúlyozottság viszonylagos is, s éppen az életcél, a nagyobb távlatok befogadására való felkészülés során válik is újra katalizátorrá. Az ebben a témakörben végzett kísérletek igazolják, hogy a serdülők önnevelésének motiválását az ön- és társértékelés eszközeinek felhasználásával igen magas szintre lehet eljuttatni. Az egyes csoportokkal végzett kutatások pedig arról is meggyőzhetnek bennünket, hogy a tanulók értékelő tevékenységének fejlesztése terén számtalan variáció kidolgozásával bővíthetjük az önértékelő és önnevelő eszközöket. Persze a pszichológiai lehetőségek önmagukban nem magyarázhatják sem az önnevelés irányát, sem annak eszközeit, eljárásmódjait. A serdülőkorban kínálkozó lehetőségek kiaknázását csak az optimális pedagógiai feltételek fokozatos és rendszeres megteremtésével érhetjük el. Melyek ezek az optimális pedagógiai feltételek? Az eddigi elemzések alapján a feltételek két nagy csoportjáról legcélszerűbb beszélni. Az egyik csoport, mely az önnevelés igényének megteremtésével kapcsolatos, foglalja magába az általános feltétteleket, amelyek a nevelési folyamatban objektív tényezőként állandóan reprodukálódnak. A másik csoport, mely az előbbinél valamivel sajátosabb, az önnevelés területeinek, irányultságának főbb változásait érinti. Ezen belül természetszerűen a személyiség önnevelő gyakorlatának individuális változatai bonyolítják a feltételek rendszerét, sőt, bizonyos értelemben megszabják azok hatékonyságát is. Nem kétséges, hogy serdülőkorban az önnevelés igényeinek kialakulását többféle feltétel befolyásolja, ennek következtében az a feltételek egyszer, s mindenkorra érvényes sztereotipizációja aligha lehetséges. A legtriviálisabb példánál maradva, ha egy osztályközösséget elemzünk, könnyen rájöhetünk arra, hogy az aktívabb tanulók a figyelem középpontjába kerülnek. Ennek hatására ezek a tanulók arra törekszenek, hogy a velük szemben támasztott követelményeknek minél jobban megfeleljenek. Más szóval, egy-egy tevékenységi ág fokozott (vagy az átlagostól eltérő) gyakorlása különösen nagy hatással van az igényszint fejlődésére. Az egy területen végzett sikeres munka (tanulmányi eredmény vagy meghatározott hobby) leg- többnyire az igényszint gyors emelkedését vonja maga után. A tevékenységnek az öntevékenységbe való átcsapásakor pedig már határozott (ha nem is állandósuló) önkövetelés kerül előtérbe, minthogy az öntevékenység kifejtése csak jelentős önfegyelem, önálló döntés és felelősség alapján válik lehetővé. Az iskolai és iskolán kívüli művelődés (ismeret- szerzés), mint ismeretes, elsősorban az önképzésben válik mindennapi szükségletté. Az önképzés legkisebb lehetősége a tanuló számára legalább egy területen biztosított szabadabb kibontakozása mindig pozitívan hat az önnevelésre. így például a manuális feladatokban jártasabb tanulók is szívesen élnek az önképzés lehetőségével, ha a konkrét feladat azt megköveteli és vica versa. Az általánosabb feltételek sorában persze a nevelői hatások összehangoltságáról sem szabad megfeledkeznünk, hiszen az önnevelés kialakulásában jelentős szerepe van minden nevelőtényezőnek, így egyrészt a család, iskola, egy-egy nevelői hatás közvetett vagy közvetlen módon akkor válik az önnevelés igényeinek ébresztőjévé, ha a stabil kiindulópontokat, a saját neveléshez szükséges eszközök és módszerek elemeit a tanuló számára érthetővé és fontossá teszi. Másrészt az egymásnak ellentmondó ösztönzések kizárása is felerősítheti az önnevelés jelentőségébe és a személyiség aktív ön- fejlesztésébe vetett felismerést. * Ha a pedagógiai feltételeket tehát — melyek a serdülő önnevelésének felébresztéséhez elengedhetetlenek — statikusan, mintegy állóképszerűen szemléljük, s ezen belül az említett általános és sajátos feltételeket is megmerevedett és minden egyénnél használható képletként kezeljük, akkor nyilván nincs módunk az adekvátság elvét érvényesíteni. Ebben az esetben minden olyan feltétel és módszer tekinthető adekvátnak, amely a tanu27
