Hevesi Szemle 11. (1983)

1983 / 1. szám - JELENÜNK - Ebergényi András: Művezetők II.

A termelés szervezettségéről és irányításáról csak a gyáregységi keretekről tudok nyilatkozni, mert ezt ismerem jobban. Túlszervezettnek tar­tom a jelenlegi kereteket, sok a diszpécser, nem kellene minden művezető mellé külön egy disz­pécsert beosztani. Minél több kézen megy ke­resztül egy feladat, annál rosszabbul intézik el. A felelősség is jobban elvész sok ember között, mintha egy felelős lenne. Régebben ebben az üzemben egy művezető volt meg egy diszpécser. Ma összesen hatan vannak, mégsem látni az eredményét. Igaz a régi diszpécserünk olyan ern­ten volt, aki nagyon hajtott és hetekkel előre tudott goftlolkodni. A gyáregységesítés kifelé biztos, hogy bevált for­ma, mert hozza az eredményeket, de nekünk sok kifogásunk van. Tény az, hogy sokkal idegesebb most a hangulat, mint régen, mikor önálló üzem voltunk. Nekem kifejezetten hátráltatja a mun­kámat az állandó értekezletre járás, a gyáregy­séghez kötődés. Nem önállósulni akarunk mi, mert a jelenlegi munkánk a gyáregységhez kap­csolódik. Legyen központi elszámolás, irányítás, de ne annyira, hogy az üzemvezetőnknek nincs hatásköre takarítószereket vételezni. Még az ilyesmiért is a gyáregységbe kell szaladozni. Túlzottnak tartom ezt a centralizációt. A múlt­kor 3 nap alatt tudtam elszállíttatni egy elké­szült szériát, mert képtelen voltam szálítóeszközt beszerezni. Amikor a következő értekezleten szóvá tettem, a gyáregységvezető azzal vágott vissza, miért nem neki szóltam targoncaügyben. Nevetséges, egy gyáregységvezetőnek nem az lenne a dolga, hogy targoncás diszpécserek he­lyett intézkedjen. A gyakori módosítás sok átállással jár. Ez máris borítja a határidőket, mert amíg a gépeket át­állítják, áll a termelés, állnak az emberek. A gyakori átállás egyébként is csak kapkodást szül. Szerszámért, anyagért kell szaladni, szám- bavenni a. hiányokat, újra beállítani a gépeket, szóval eléggé visszaveti a termelékenységet a gyakori módosítás.” A munkakapcsolatok A kutatás szempontjait és a vizsgált réteg sajá­tosságait figyelembe véve nem tartottuk szüksé­gesnek a termelésirányítók szerteágazó munkakap­csolatainak elemzését és értékelését. A kérdőív is csupán a fizikaiak és műszakiak kapcsolatait vizs­gálja. A gyári beszélgetések is azt a tanulságot szolgáltatták, hogy a gyári gyakorlatban mérnö­kök elnevezés alatt általában a tervezői, techno- lógusi beosztást értik az emberek. Tehát, amikor rá­kérdeztünk a többség nem, tekintette mérnököknek a termelésirányítókat, mégha mérnöki diplomával is rendelkeznek. A termelésirányítók a kérdőíves felmérés során az alábbi konkrét válaszokat adták a mérnökök és munkások szakmai kapcsolatára vonatkozó kérdésre: — A munkások nem tartják kielégítőnek a mér­nökök szakmai felkészültségét és gyakorlati is­mereteiket. (37 éves gépipari technikus, műve­zetői beosztásban.) — Általában nincs szakmai kapcsolat közöttük. (37 éves gépipari technikus, művezető.) — Átlagos a kapcsolat, a fiatal mérnökök szakis­meretét nem mindig ismerik el. (Érettségizett nő, 41 éves diszpécser.) Az interjúk felvételénél megfigyelhető volt egy bizonyos enyhén elutasító, tartózkodó magatartás a mérnökökkel szemben, különösen az idősebb művezetők körében. „Mi csak azt látjuk, hogy egyre több a mérnök a vállalatnál és egyre kevesebb eredményt pro­dukálnak. Nem azt állítom, hogy nem dolgoznak, hanem azt, hogy nincs eredménye a munkájuk­nak. Régebben az volt a gyakorlat, hogy ha va­lami probléma volt, akkor a mérnökök ledobták magukról a köpenyt, nekigyűrkőztek és meg­mutatták hogyan kell megoldani a problémát. Érdekes, hogy a háború előtt zömében fehérkö­penyes mérnökeink voltak, de nem derogált ne­kik a legkoszosabb munkahelyekre odaállni. Ma jórészt kék-, vagy bamaköpenyes mérnök urak vannak, de annyira féltik a ruhájukat, hogy ha lehet csak két ujjal nyúlnak az olajos gépekhez. Tudomásom szerint ma, Magyarországon ez a helyzet minden üzemben. Az igazi kapcsolattar­tást csak azok a mérnökök tudták megteremteni, akik a szakmában nőttek fel, akik ismerték alapjaiban a termelési folyamatot, a gépeket, szerszámokat, anyagokat, azok minden jellem­zőit, tulajdonságait. Ilyen tudásanyagra támasz­kodva, meg persze jó adag emberismerettel fel­vértezve igazán tekintélynek számítottak a mun­kások között. Nem elég ha elméletileg jól képzett egy mérnök, az elméleti tudást át kell tudni ültetni a gya­korlatba. Erre pedig ma igen kevesen képesek, különösen a fiatal mérnökök között. Az volna jó, ha nemcsak egy-egy pályázatból derülne ki, hogy tudnak újat is alkotni. Az Alkotó Ifjúság pályázat ilyen, de itt a pályadíjakra kacsingat­nak elsősorban, nem a gyakorlati megvalósítás érdekli őket.” (Mazug Gergely) Szinte minden interjúkészítés során feltettük a munkások szakmai hozzáértéséről és munkamorál­járól vélemény kérő kérdést. A válaszok nem ta­núskodnak sem ellenszenvről, sem az átlagosnál nagyobb feszültségről (bérkérdéseket kivéve, de ezekről később lesz szó). A termelésirányítók úgy nyilatkoztak, hogy a munkások munkamorálja, hozzáállása jó, az időnként hallható negatív véle­mények egy kis létszámú „lógós, részeges, min­denhol meglévő” réteg miatt kapnak nagyobb hangsúlyt. Érdekeltség, anyagi, erkölcsi elismerés A művezetők az innováció folyamatban alig, vagy csak közepes mértékben érdekeltek, (termék­szerkezetváltás, új technológia, termelési módsze­rek igénylése) pedig a többség világosan látja a változások szükségességét. A teljesség kedvéért ki­írtuk a kérdőívek „Véleménye szerint milyen fő feladatok megoldása segítené elő a DIGÉP műsza­ki-gazdasági eredményeinek fokozását” kérdésre adott konkrét válaszokat: 23

Next

/
Thumbnails
Contents