Hevesi Szemle 11. (1983)

1983 / 1. szám - JELENÜNK - Gyurkó Géza: Ról-ről

a munka tisztességét, értékét, s ki nem tartja tiszteletben a más alkotását, lettlé­gyen az esztergált munkadarab, vagy szo­bor a főtéren? — a modern ember. Aki nem cromagnoni, nem neandervölgyi, nem kökorszakbeii, hanem atomkorszakbeli. Könnyű neki, megteheti, — azt hiszi! ... könnyű neked — Könnyű neked — mondja kedves ismerősöm — hiszen csak leülsz és írsz .. . Könnyű, persze, hogy könnyű. Csak leülök és írok. Ha van mit, ha van miről, ha van miért, ha van tudásanyagom hozzá. Ha már négy értekezle­ten, öt magán- és nem magánbeszélgetésen részt vettem e tárgyban. Ha átnyálaztam néhány ide, il­letőleg oda vonatkozó határozatot, rendelkezést, már megjelent újságcikket. Ha bejártam érte egy fél országot, s ha már előre összevesztem azokkal, akik miatt, vagy akik ellenére írom azt, amit megírok. Könnyű nekem, mert aztán csak leülök az írógép elé és, — írok. És nekem még valóban könnyű, mert legalább — már ami az írást illeti — azt csi­nálhatom, amit szeretek. Azt persze a világért le nem merném írni, hogy azt: amihez értek is. Egyszóval nekem könnyű. Sok naivitás is leledzik egymás munkájának a megítélésében. Valami olyan örök gyermekdedség, miszerint könnyű és a jó a cukrásznak, mert min­dig krémest ehet, a borásznak, mert mindig jó bort ihat, a mozdonyvezetőnek, mert villamos mozdonyt vezethet, avagy a vállalati igazgatónak, mert. . . mert hát ő a főnök. Könnyű nekik is. Neked nem könnyű? Hisz mérnök akartál lenni, és az lettél... Az. üzemben voltaképpen az törté­nik, amit te akarsz, hiszen te vagy ott a vezető... Egy csomó beosztott lesi, hogy .... — Lesi? Igen, lesi, hogy mikor tarthat be nekem. Azt lesi. Meg azt, hogy a másik borítékjában mi van, pedig — szerinte — a felét sem csinálja an­nak, amit ő.... Meg aztán, hogy az történik, amit én akarok? Ne nevettesd ki magad ... A mai vi­lágban kötöttebb az ember kézié, mint amikor az a bizonyos tervutasításos rendszer volt. Most azt csinálhatom, amit akarok, még azt is akarhatom, hogy nem veszem figyelembe a szabályozó rend­szert, a piaci igényeket, a szakszervezetet... .... és most már belehevülve, mintha kéziratból olvasná, úgy sorolja, hogy mi mindent kell csinál­nia, ami nem is mérnöki munka, de csinálnia kell, hogy mennyi a rendelet, az előírás, hogy az anyag­norma és az import, az energiafelhasználás és a hatékonyság és a ... — ... és még az a jó, hogy én legalább azt csi­nálhatom, amit mégiscsak szeretek — teszi hozzá, valamiféle záróakkordként. Hát neki sem könnyű? Senkinek sem. A más munkájának tisztelete, megbecsülése, hasznosságának fel- és elismerése nem éppen az erős oldalunk. Szívesen vágjuk oda egy „hivatalnoknak”, hogy bürokrata és még ezt is megerősíthetjük egy jelzővel, miközben esküt mernénk tenni rá, hogy könnyű neki. Könnyű, ha másért nem. azért, mert napjait sokoldalú semmit­tevéssel tölti. Mikszáthi megfogalmazással: úgy csoportosítja a semmittevést, hogy az lázas tevé­kenységnek lássék. Könnyű azoknak is, akik ott a falu szélén — ma lassacskán az számít a „közepé­nek” — úi és micsoda házat építettek. Könnyű, mert telt i ekik miből, hisz ott van a férj az ipar­ban, a feleség a háztájiban, dől a pénz. így aztán nem nagy dolog nekik az, ami nekünk valóságos megvalósíthatatlan álomnak tűnne: házat építeni. És milyen könnyű, mondjuk, a vízvezetékszerelő­nek. Hívják, keresik, egy kis pepecselés a csap körül, már zsebében is a nem éppen kevés forint. Ha meg nagyobb munkát kell végeznie, akkor szin­te csak a nullákat kell írnia a telt hasú arabus szám után. És voltaképpen milyen szakma az olyan, amely a vizet terelgeti holmi csöveken, ide-oda. Mennyi ész, szakértelem rátermettség kell az ilyenhez? Mint a csipetnyi só, annyi. Vagy még annyi se. És még az se érdekes, szereti-e, amit csi­nál, vagy sem. Soroljam még? Minek tegyem? Mindnyájan tudjuk, gyakoroljuk is a más mun­kájának ily- és olyfajta lebecsülését, amelynek a csattanója, hogy a munka végzője vagy teljesen al­kalmatlan arra, amit csinál szellemileg, jellemileg, avagy, ha alkalmas is lenne, akkor meg csal, lop, hazudik. Ha meg nem csal, nem lop, nem hazudik, hát az olyan munka, meg milyen munka lehet, amely még erre sem ad lehetőséget. Akkor az meg nem is munka. Csak bére, van, de ára nincs. Ez tehát a brutálisabb oldala a munka társadal­mi és egyéni megbecsülésének. Igen, a munkának, mert ez az emberi tevékenység, nem általában munka, hanem egy valamihez, egy kisebb, vagy na­gyobb közösséghez kötődötten az, ami: munka. Ál­talában még senki sem dolgozott, általában senki sem beszélhet munkáról — csak a filozófusok és ezt nem gunyorosan mondom —. hanem a munka mindig is kanikrét valami, amit egy ember, az em­ber végez. Ha lebecsüljük a munkát, akkor az em­bert becsüljük le vele, és ha ez társadalmi mérete­ket ölt, akkor fordítottan is igaz: az ember lebe­csülése a munka értékszintjének süllyedésével jár­hat együtt. A kevésbé brutális, de végeredményét tekintve semmivel sem hatástalanabb módszer a munka tár­sadalmi becsületszintjének leszállítására a „köny- nyű neked, mígnem én . .. .’’-féle megítélése a má­sik tevékenységének. Sőt, ez talán még ízléstele­nebb is, mert nem nyílt, mint a másik, hanem va­lamiféle irigységnek álcázott módszere annak, hogy egyszerre közöljék velem, jómagam hülye vagyok, míg a partnerem az ész és az emberi tevékenység csúcsain néz el messze felettem. Könnyű nekem, tehát nehéz neki. Könnyű nekem, mert voltakép­pen nem is csinálok semmit, de ha csinálok is, az teljesen felesleges a társadalom szempontjából. Míg ő, ugye? Igen: míg őneki nagyon nehéz, nagyon bonyolult, de óriási erőfeszítések árán, rátermettsége révén, kész és képes mindazon feladatok elvégzésére, ame­20

Next

/
Thumbnails
Contents