Hevesi Szemle 11. (1983)

1983 / 1. szám - JELENÜNK - Gyurkó Géza: Ról-ről

tűk fel és az Új-Ázsia nevet adtuk neki... Hát ezért nevetséges a ti mai fel fedezés tek...

— Lári-fári! — vágta agyagpipáját a földhöz mérgében egy tolldíszes, sasorrú büszke férfi, aki ebben a pillanatban lépett ki egy hatalmas, hajlott orrú csónakból és a társai köréből.

— Mi az, hogy lári-fári? — kérdezte egyszerre a kicsit didergős, fekete bőrű óriás, meg az alacsony, izmos mongol vágású.

— Ez indián harci — mérges kiáltás... Mert, hogy éppen háromszor ment le a nap annak ideje óta, hogy mi felfedeztük ezt a földrészt és felfedeztük rajta a sápadtarcúakat is ... Így hát a mi vigwamjaink füstje száll itt fel törvényesen majd és mi leszünk az utókor számára a ti Európátok, vagy mit tudom én milyen nevű, új világunk felfedezői ...

Így volt-e, nem volt-e? Lehetett volna. És, ha lehetett volna, vajon akkor ki fedezte fel előbb Európát és ki Amerikát, Ázsiát, Ausztráliát. És miért kellett felfedezni azt, ami már jószerint fel volt fedezve az ott élők számára.

Ülök a televízió előtt, itt Közép-, Kelet-Európá- ban — ez nem földrajzi, sokkal inkább politikai fogalom! — és innen figyelem, mi történik a világban. Nem viking hajón, nem spanyol gályán, vagy angol k orvét ten ülök, hanem egy kissé már megkopott fotel „hátán” figyelem a világ dolgát és sorsát. Kezemben az újság, itt a Kárpát-medence közepe tóján — nem politikai, hanem földrajzi fogalom ez — és főcímekben, alcímekben, kis cikkekben, nagy tudósításokban olvasom mi történik szerte a világban. Európai szemmel és mértékkel, sőt európai érzékrenddel vizsgálom a világ dolgait. Európai kispolgár, nyárspolgár lennék, mert mértékrendem szerint a világnak olyannak kell lennie, mint legalább Európában, s az, ha nem olyan, akkor furcsa a világ? Hiszen m i fedeztük fel őket, mi vittük oda a civilizációt, meg kultúrát... Hová? Oda! Mindenhová. Még akkor is így érzem, ha ma már tudom, hogy ez egyáltalán nem így igaz, sőt azt is tudom már, hogy milyen magas kultúrák voltak, virultak, pusztultak és virulnak ma is, ahol mások voltak és maradtak a tradíciók, más a dolgok értékrendje és az értékek rendje.

Ülök a televízió előtt és nem értem az iráni fundamentalistákat. Furcsálom a különböző felszabadító harcok módszereit és céljait. Tolerálom, de nehezen értem az afrikai államok egy részének számomra egyenesen meghökkentő, a haladást szolgálni akaró puccs-sorozatait. Egzotikumot jelentenek még a közel-keleti szokások is, hát még a távoli életszemlélet és a latin-amerikai életritmus. Nem tudunk, nem is akarunk —, s nem is kell! — megszabadulni a görög-római szülőágytól és szülőháztól, ami Európa és közte a magyarság kultúrája is oly annyira formáló erővel hatott. És nem is itt a baj, nem is ebben a gond. A világrészek és bennük a népek jobb megértése, az emberiség jövője kívánja és hovatovább követeli, hogy kilépjünk ebből az Európacentrikus, egyfajta módon „kispolgári” szemléletű gondolkodásrendünkből. Ne csak a politika szféráját, de egész közgondolkodásunkat tekintve.

Rendben: magunk számára mi fedeztük fel a világot. De nincs rendben, ha azt hisszük, hogy a körülöttünk lévő világ csak azóta és főleg azért létezik, mert mondjuk Kolombus felfedezte azt az Amerikát, ahol tolták, olmék, azték, inka, maya és még ki tudja hányféle kultúra volt egyenrangú, néhány tekintetben — nem különb — elöljáróbb is, mint az akkori európai.

Fanyar-gunyoros, ám meggondolkodtató, korántsem aforisztikus megjegyzés: a történelmet utólag írják olyanná, amilyen talán soha nem is volt. Rendben van, ne írjuk át utólag a történelmet e tekintetben sem olyasmivé amilyen nem is volt, de olyanná se, amilyen csak európai szemmel és mértékkel volt. Vagy lehetett volna. És rendben van, ki vitatná: történelmi tény, politikai és gazdasági (?) valóság, hogy a nemzetközi béke Európa függvénye. Hogy Európa, amely „felfedezte” a világot, megteremtette benne a maga világveszélyt jelentő háborúját, s hogy csak ebben az évszázadban már kétszer is a „felfedezők” földjéről indult el a háború pestise mind az öt kontinensre.

Tanuljuk meg és tanítsanak meg bennünket — ha úgy tetszik Európa tisztessége és léte érdekében is — a politikában, a gazdaságban, a kultúra, a szellem bármely szférájában — megszabadulni az ilyfajta Európa-centrikusságtól. Tanuljuk meg és tanítsanak meg bennünket megismerkedni a más égtájak, más kultúrák, a más gyökerű, de jelenvaló világ iránti érdeklődésre és annak megértésére. Hogy megértessük önmagunkkal is !

Gazdasági, társadalmi és természetesen földrajzi okok játszottak abban közre, hogy Európa fedezte fel Amerikát és nem az inkák, vagy az indiaiak, ezt az öreg kultúrájú kontinenst. Történhetett volna ez fordítva is — bár tudom, hogy a történelem nem ismeri a „ha” fogalmát, de hát most csak a történelem ürügyén szól az eszmefuttatás —, és akkor most mi lennénk a felfedezettek, bennünket pusztított, javított, változtatott volna meg mondjuk a maya kultúra, szervezte volna át teljesen életünket az afrikai egykori Mali birodalom „konk- viszdátor” hadserege. Messze ragad a fantáziám? Tudom, de hagyom, hadd ragadjon. Néha nem árt, ha a szertelen fantázia csapkodása teremti a rendet az ember gondolkodásában. Nem árt néha kissé meghökkennünk és meghökkentetnünk, a szalon gondolatok fésültsége nem mindig ad helyet a nyeglén merész ötleteknek. Amelyek pedig jótékonyan tisztíthatják a látást. A múltba tekintőt is, s az előrelátót is egyaránt.

Ügy tanultam a történelemórán, hogy Kolombusz Kristóf fedezte fel Amerikát.

Kíváncsi lennék, hogy egy —, talán valahol létező, kőbe faragott — maya történelemkönyv mit ír erről a tanításról?

Felállók, elzárom a tévét és elindulok dolgaim után, itt Közép-Kelet Európában — földrajzi és politikai értelemben egyaránt —, azon tűnődve, hogy: valóban, ki fedezte fel Európát?

... és ki a munkát? Az ősember. A neandervölgyi, a cromagnoni, a kőkorszak- beli, — egyszóval a két lábra álló és homo sapiensé váló csúcslénye az élővilágnak. És ki becsüli a munkát? Ki felejti el

19