Hevesi Szemle 11. (1983)

1983 / 3. szám - KÖNYVESPOLC - Lisztóczky László: Világító álom - Molnár Pál: Zsolt Róbert - Sportolók, sporterkölcsök

vezeti a kísérletezések műhelytitkaiba. A tanári magyarázatokhoz hasonlóan mondandóját koncentriku' san építi fel, vagyis vissza-visszatér egyes kérdésekhez, kibővíti, újabb megfigyelésekkel egészíti ki a már elmondottakat.

Mindvégig azt a megmásíthatatlan érzést kelti az olvasóban, hogy szakmáját, könyvének témáj-át kitűnően ismerő, gondolkodásunk és nyelvünk rejtett összefüggéseiről kívánja gazdagítani ismereteinket. Óvakodik a meggondolatlan állításoktól, a hipotézisektől; nem titkolja el azt sem, hogy a szakirodalom több kérdésben még nem nyújt megfelelő, biztos támaszt.

ZSOLT ROBERT:

Sportolók, sporterkölcsök

„Megpróbálom elvezetni az olvasót abba a sajátos sportvilágba, amit a néző jobbára csak a tévé képernyőjéről ismer ... Kérem, különösebb újdonságokra ne számítson” — bocsátja előre új könyvében Zsolt Róbert, a sportújságíró „fedőnévvel” emlegetett publicista. E két idézett mondatban feszülő ellentmondás őrződik meg. s vált ki bizsergető izgalmat a háromszáz-egynéhány odalas írás elejétől végéig.

A Zsolt kezét fogó olvasó, amint avatott „idegen- vezetőjével” behatol a sajátos sportvilágba, valójában azt tapasztalja, hogy a valóságnak ez az övezete tulajdonképpen egyáltalán nem sajátos, s ami esetleg első pillantásra meglepő benne, az sem különösebb újdonság. Nyugodtan írhatott volna Sportolók, sporterkölcsök cím helyett Emberek, erkölcsök nevet is a kötet födelére; a sport ugyanis inkább háttérként, közegként szolgál e műben, nem pedig témaként. Hanem mi a téma? — ötlik fel a kérdés. Ha egy szóval kísérelnénk meg válaszolni, akkor azt a közhelyet mondhatnánk, hogy: az ember. Használhatóbb terjedelemben talán így hangzana a felelet: hogyan viselkedik az emberiek többsége), ha csupán (sport)- erkölcsi prédikációk ösztökélik jobb teljesítményre, ugyanakkor a gazdasági kényszer, az uralkodó közfelfogás középszerbe taszítja. A történeti kor hat évezredében nem kevésszer találta magát szemben hasonló dilemmával a homo sapiens, így hát elkerülhetetlen egy csomó ősrégi tanulság ismétlése a könyvben. Ám a Zsolt által taglalt helyzetet az a körülmény is árnyalja, hogy a dilemmázó ember egy minőségi fokozottal fejlettebb, mint akik számára a dilemmát testre szabták. Hitelüket vesztették mind a (sport)erkölcsi prédikációk, mind maguk a prédikátorok. Az ezektől függetlenül is robotoló sportfanatikusok száma megcsappant. Az erkölcsi hajtóerő tehát kikapcsoltatott. Az anyagi érdekeltség szerkezete viszont megmerevedett a régi sémában, amely észrevétlenül hagyja a kiugró teljesítményt, de busásan díjazza legalábbis haszontalanságához képest) a simulékony beilleszkedést.

Díjazza — amíg van miből. Mert a Zsolt-könyv tanúsága szerint egyre kevesebb érték termelődik az ilyen energiapazarló, sőt: fontos energiákat önmaga ellen fordító „üzemben”. A vázolt helyzet ugyanis a következő jellegzetes „sorsmodelleket” kínálja, e könyvünk alapján: 1. az ember alkotni akar, és ez sikerül neki. Sajnos, csak gigászi küzdelemben elmondhatatlan tipródás árán, s így is olyan ritkán, hogy ezek az esetek inkább kivételként erősítik a következő szabályt, mely szerint 2. az ember alkotni akar, és megbukik. Kísérletét — vérmérsékletétől függő számban — többször is megismétli, majd jön a következő stádium, amelyben 3. az ember (különösebb) alkotás nélkül egyszerűen pénzt akar keresni, és ez számtalan kompromisszum révén jó ideig sikerül neki. Ebbe azonban ő maga is, és az általa végzett munka is úgy beleszürkül, hogy elkerülhetetlenül bekövetkezik a negyedik fázis; ebben már 4. az ember mindenféle alkotás nélkül „csak” pénzt akar keresni, így hát, végre csakis önmaga hibájából: megbukik. Ennek a működési mechanizmusnak

Egyre sürgetőbbé válik a hazai vizsgálatok szélesítése és más nemzetiségű gyermekek nyelvi fejlődésével történő összehasonlítása. Ez azonban csak úgy valósulhat meg, ha a hazai szakirodalom kiteljesedik és a részeredményekből megbízható, teljes kép áll össze. Ezzel párhuzamosan meg kell találni a nemzetközi terminológia magyar megfelelőit is. A kutatóknak tehát lesz tennivalójuk. Reméljük, hogy egyre többször örvendeztetnek meg bennünket olyan munkával, mint ez a könyv.

(Gondolat)

Saiga Attila

bizony kevés hozama akad, mert — mint a szerző más összefüggésben szemléletesen megjegyzi — ritkán találni gyémántot krumpliföldön.

Ha valamennyire híven sikerült működési elvvé „zanzásítani” itt és most Zsolt írását, akkor alkalmasint kitetszik az elmondottakból, hogy a „csak tévé-képernyőről” ismert sportvilágban a lényeget illetően sem sajátosság, sem különösebb újdonság nem található. Szepesinek — írja Zsolt — „rá kellett döbbennie, hogy az a rengeteg ember, aki ott sürög- forog a magyar futball húsosfazeka körül, nagy többségében csak a tányérját tartja, még a tüzet sem hajlandó élesztgetni, nemhogy a fazékba rakna valamit.” A bibliai húsosfazék-hasonlat önmagában is láttatja, hogy több évezrede ismert kérdéssel nézett farkasszemet az MLSZ-elnök, s nehéz nem észrevenni, hogy a citált 'mondatban a „magyar futball” kifejezést sok mással helyettesíthetnénk, akár mai érvénnyel. „A vezető azt nem fogja mondani, hogy ő a hibás — majd bolond lesz kockáztatni jól fizetett állását — elküldik tehát az edzőt” — fejtegeti Zsolt a könyv másik helyén, ugyancsak megkísértve az olvasót a megfelelő szavak behelyettesítésével. Sajnos nem csupán a sportban jellemző a teljesítmény nélküli díjazás sem, amelyről a következőket közli a publicista, a Bayern München gazdasági igazgatójára utalván: „Háromszori meghallgatás után sem jutott el az agyáig, hogy nálunk ellenérték nélkül fizetnek ki pénzeket. Az ő gondolkodásába ez egyszerűen nem fért bele ... Miután igen jó véleménye volt Magyar- országról, inkább az én szavahihetőségemet vonta kétségbe, mint hogy ilyen esztelenséget tételezett volna fel rólunk.” Hosszú oldalakon át zúdul az olvasóra a szindróma, megemlítvén a válogatott futballisták meccs előtti és meccs utáni apátiáját, a visszahúzó környezetet, a „törzsgárda” nem megbecsülését, az irányítók felelőtlen ígérgetéseit, a pénz körüli hipokrízist és így tovább. Zsolt avatott diagnosztaként summáz egy-egy tünetcsoportot, s nem mulasztja el a terápia megfogalmazását sem. Ez utóbbiban föltehetőleg nem mindenütt találhat egyöntetű helyeslésre.

Egyéni megoldásként jöhet számba futballistának, edzőnek a külföldi szerződés. A szerző több fejezetben is foglalkozik a kérdéssel, józan mértéktartással dicsérve az eddigi hasznát, s további lehetséges hozamát e lehetőségnek. „Bálint — olvashatjuk kiutazása előtti szorgalmáról — legfeljebb feltörekvő ifi korában fordított annyi energiát a felkészülésre, mint 1979 nyarán.” Edzőink ugyancsak megragadják a kínálkozó alkalmakat: „Lehetne sorolni a neveket Hidegkútitól, Szuszától, Barótitól, Sós Károlytól kezdve a fiatalokig, akik más országban bizonyították be, hogy ha a körülmények kedvezőek, akkor mesterei tudnak lenni a szakmájuknak.” Mindez a magyar közönséget kevéssé kárpótolja, így hát itthoni és átfogó megoldást kell találnunk. E célból is megfogalmaz Zsolt jó néhány elvi indítványt. „Aki labdarúgásból él és a társadalmi átlaghoz viszonyítva ugyanolyan jól él, mint a nyugati profi — tételezi föl az író —, attól igazán lehet követelni. Hiszen van mit elvenni tőle, van vesztenivalója a játékosnak. Amíg ilyesfajta eszközöket Magyarországon nem vesznek igénybe, addig ne várjanak megváltást.” Nagyobb őszinteséget látna célszerűnek a „futballcsillagok” adásvételében, mondván: „Ha nem lennének álszentek, hanem bevallanánk, hogy egy-egy átigazolási idő63