Hevesi Szemle 11. (1983)
1983 / 3. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Kiss Tihamér: Elkülönültség, közösségi kapcsolat, klub
ja annak társadalmi hasznát és jelentőségét, s főleg ha nem érzi munkájának társadalmi megbecsülését, úgy szabad idejében „kárpótlást” keres, elsőrenden feszítő ösztönszükségleteit elégíti ki, illetve „könnyű szórakozást” keres, vagy pedig a televízió elé telepszik, s ott is „felejtem” vagy „pihenni” akar, mert magát állandóan fáradtnak, kimerültnek, vagy olykor „kizsákmányoltnak” érzi. Ha valakinek a munkaközössége jó, a munkaköri légkör kitűnő, ha munkatársaival sikeresen tud együttműködni, ha élvezheti a kollektív munkateljesítmények elismert sikerét, — úgy az ilyen környezetben dolgozó a szabad idejében is keresi mások társaságát, mert egyfelől szórakozni is jo,bb társaságban mint anélkül, másrészt annyi sajtó, információ, kulturális élmény, tömegkommunikációs közlés zúdul rá, hogy jól esik ezt másokkal megbeszélni, annyi probléma vetődik fel, amelynek megvitatására jó fórumot találni. Ha viszont a munkahelyi légkör rossz, ha munkahelyén vele mitsem törődő, vele együtt robotoló dolgozókat lát, illetve önző, egocentrikus, a maguk karrierjét szolgáló, másokkal együttműködni nem törekvő, irigy és féltékeny embereket talál, úgy érthető, hogy a munkahelyét elhagyva nem akarja szabad idejében újból látni társait. Ezek az emberek inkább csak szórakozó partnert, ivó- vagy kártya cimborát keresnek, legjobb esetben meghúzódnak családi fészkükben. A munkájukban hivatásukat nem látó, a dolgozó társukból kiábrándult emberek mindenkitől elidegenedve szabad idejükben tényleges vagy vélt lelki sérelmeikért kárpótlást sokszor a mámorban keresik. A klub azért jó, vonzó, szociális szükségletet kielégítő kultúrhely, mert itt felszabadultnak érezheti az ember magát, a másokhoz alkalmazkodást önként vállalja, itt a magányos társakra az élményekkel telített meghallgató és együttérző emberekre, a problémákkal küzdő vitapartnerekre talál. A klub többnyire olyan emberekkel hoz össze, akik maguk is társakra szeretnének találni, barátokra, akikkel — akár munkahelybeli, akár más munkahelyen dolgozó is az illető — jól el lehet beszélgetni, eszmecserét folytatni, akár szakmai tapasztalatcserét folytatni, nézeteket lehet itt tisztázni, jó ötleteket kapni, közös programokat lehet eltervezni. J. Dewey írja már a századunk elején: „A társadalmat az egyének bizonyos számú tagja alkotja, akiket közös célú, irányú munka kapcsol össze. A közös célok, szükségletek megkövetelik a gondolatok, nézetek egyre sűrűbb és hatékonyabb kicserélését, s a közérzés erejének növekvő feszülését.” (J. Dewey: Az iskola és a társadalom. Budapest, 1912. 20—21.). Ez ugyanígy állítható minden közös célért küzdő intézmény közösségéről. Igaz, hogy a munkahelyeken vannak szakmai értekezletek, de ezek „hivatalos” rendezvények, ahol nem is meri kifejteni sok ember a maga véleményét, vagy csak korlátozott mértékben szólhat a kérdésekhez. E mellett még szükség van „nem hivatalos” vitafórumokra, ahol szabadon, nyíltan, őszintén tárhatjuk fel problémáinkat, a közös célok elérésére vonatkozó gondolatainkat, nézeteinket olyan sűrűn és annyiszor, amennyire erre szükség van kifejthetjük, és ezzel a hozzáértők „okos gyülekezetében” nyert tisztult felfogással és „a közérzés erejének feszülésétől” motiváltán hatékonyabban végezhetjük munkahelyünkön is ránk váró feladatainkat. A klubélet követelményei a tagok felé mértéktartók, szabályai könnyen elfogadhatók és vállalhatók. A klub szabad, kötetlen társas életet és túlnyomórészt szabadfoglalkozásokat kínál. Itt szabadon döntheti el az ember, hogy kikkel ül le elbeszélgetni, vagy társas játékot játszani. A klub azonban ennél több lehetőséget is nyújt kultrá- lis és szociális szükségleteink kielégítésére. Közös igények jelentkezésével szervezett foglalkozásokon, műhelyszerű gyakorlatokon is résztvehetünk, mégpedig nem elkötelezetten, hanem úgy, hogy a közösen érdekelt témát, a foglalkozások idejét magunk választjuk. A közösséghez igazodás így önkéntes, s nem érezzük a kötelesség nyűgét. A klub megkönnyíti a társas kapcsolatteremtést, közösségi élethez szoktat, közösségi emberré váláshoz, proszociális személyiséggé alakuláshoz segít. Éppen napjainkban jutottak el a dolgozók a szabad szombathoz, a kétnapos hétvégéhez. Nagy szociális vívmány ez, amiről egy fél évszáraddal, vagy akár néhány évtizeddel nem is mertek gondolni a dolgozók. Sok ember nem tud mit kezdeni a szabad szombatjával és eltékozolja azt. Főleg azok az emberek tartoznak ide, akik nem sokat gondolkoznak azon, hogy mi is életünk célja és értelme. Máról holnapra élnek, tengenek, spontán motívumokra foglalkoznak valamivel szabadidejükben. Már pedig nem kell filozófusnak lenni ahhoz, hogy ennek tudatára ébredjen az ember. Mióta — a múlt század közepe táján — Darwin és kora evolucionista gondolkodói felismerték a világban a fejlődést, mi emberek köny- nyebben megtaláljuk a magunk élete célját, értelmét, és kellőképpen orientálódunk az értékek világában. A természeti világ fejlődik. Benne az ember a természet része: a tudatosult természet. Az ember, és az emberiség célja: a tökéletesedés. Ennek fő- eszköze a kultúra, azáltal, hogy hat az emberre, és azáltal, hogy az ember e kultúrát teremti. Az emberi személyiség fejlődésének motiválója a tudásszomj, a megértésre, magyarázatra törekvés, valamint a problémák meglátása és sikeres megoldásuk vágya. Az életfeladatok megoldására törekvésben, a tanulás, a munka, az alkotó tevékenység közben fejlődik az emberi intelligencia, a személyiség értékes tulajdonságai és azok struktúrája. Ez a fejlődés lelassul, majd stagnál, végül pedig mindinkább hanyatlik, ha az ember a világtól, másoktól elkülöníti magát, s lemond az értelmi aktivitásról, érzelmileg kiapad, társas kapcsolatai elsorvadnak. Lendületesen fejlődni csak más emberek felé nyitott, vonzódó, kommunikáló és együttműködni képes és kész ember tud. így válik kultúrálódva, a munkában és a társas életben aktívan tevékenykedve sokoldalúan művelt szocialista személyiséggé, ami ideálunk. Kiss Tihamér 61
