Hevesi Szemle 11. (1983)
1983 / 1. szám - JELENÜNK - Gyurkó Géza: Ról-ről
hogy ne játsszak e képpel: virágszálak, tulipánok, rózsák, árvácskák küzdenek keményen, melyikük a szebb, s melyikük által lett szebb a környezet. Az illatok, a színek mérnék össze az erejüket és persze az ember, aki ültette, gondozta, öntözte, óvta a virágokat a házak előtt, az utak mentén, a tereken. .. De hát nem a lírikus tolla az enyém, ezért, ahelyett, hogy a színek és a formák és az illatok versengését dalolnám, egy egészen más képet kell közreadnom. Olyan képet, amely a letarolt tulipánok haldoklását örökíti meg, a széttaposott ágyások képét, olyat, amely a letört fiatal fócskák derekának lassan száradó roncsait tárja elénk. A kis fát egy hete ültették. A tulipánokat — mondjuk — tegnap. Az árvácskákat ma reggel. Olyan szép, olyan vidám, olyan emberi lett tőle a környezet, hogy az emberszívű embernek felforrósodott a lelke, s menten keresni kezdte, hol a szeméttartó, mert nem vitte rá az egykori megszokott gesztusa immár, hogy csikket, zsírpapírt csak úgy odavágjon aszfaltnak, járdaszegélynek, bokor aljának. És közben — bár józan eszű lévén, tudta — eszébe se jutott fillérre számolni mind e szépséget körülötte: hogy milliókba került mindez. Hogy a virághoz mag kell, palánta, hajtatás, kiültetés, gép, vegyszer, emberi munkaerő, várostervezői elgondolás, iktatás és bizony, akta és leltár és locsolóautó és fűnyíró gép és kapálóinstrumentum és a jó ég tudja még mi minden. Nem törődtünk, nem törődtem vele. A szépet ki méri kilóra, forintra? Mert, ha már mérni kell, kimutatni, akkor a szép megszűnt szép lenni, — megölték, kipusztították. A virágyágyást, a tulipánt, a kis fát, a frissen füvesített parkot, az apró, de már izmos, a rigót is megtartani, dajkálni, hintáztatni kész bokrokat. Mindent. Nem a földön járva, hanem a természet körülöttünk lévő és magunk teremtette, magunknak szánt darabján. A pusztító ösztön hányavetisé- ge, vagy a hányaveti nemtörődömség pusztító ereje? Egyremegy. A virágzó kert egy éjszaka alatt olyan lett, mint a Szahel-övezlet: még nem temető, de már nem élet. Hát itt kell kezdeni, itt kellene elkezdeni a környezetvédelmet. És nem a milliókért. Mert lehet, hogy alábbi megjegyzésem oly nagyvonalúan „elegáns”, ami a pénzeket illeti, mely miatt a még alig közgazda is felhorkanhatna. Tudnillik, hogy: a pénz a legkisebb kár. Az anyagi javakban történő veszteség így, vagy úgy, de pótolható és pótoljuk is. Utóvégre — lehetne mondani és nem is lenne teljes oktondiság — a virág úgyis elhervad, a kert magától is kiszáradhat, — újra kellene tehát ismét kezdeni. A környezet építését, szépítését. De kinek, kinek? És itt a lényeg. A felelőtlen pusztítás a lelkekben, az emberi gondolkodásban okoz mérhetetlen károkat. A környezet esztétikuma nemcsak biológiai szükségszerűség, szemet pihentető, ideget nyugtató, tüdőt tágító lehetősége a benne és miatta élő embernek, de emberi méltóságának a kifejezője is. Hogy nem leigázni akarja a természetet, hanem együtt élni vele. Nem ura akar lenni a természetnek, hanem barátja. Nem a természet feletti legfejlettebb lény ő, hanem a természetben benne élő, azzal együtt létező homo aesteticus. Nem tudom megérteni, hogy mit jelent az egyetemes emberiség számára, így tehát az én, az unokáim számára is mit jelent az, hogy a Szahara terjeszkedik. Hogy a tenger szennyeződik. Hogy a távoli Amazonas-menti őserdők pusztulása a levegőóceán pusztulását is jelentheti. Nem tudom felfogni, megérteni csak akkor, ha azt is értem és érzem, mit jelent annak pusztulása, ami köröttem van. S. O. S. Ne a lelkeinket mentsétek meg. A virágainkat! A ház, ahol lakom egy pont a város térképén. A város, ahol a ház áll, amelyben lakom, alig több mint egy pont Európa térképén. S ha jól belegondolok, miközben a glóbuszt forgatom, valójában Európa sem „óriása” e földi világnak. Mi lenne, ha azt képzelném magamról, hogy én fedeztem fel a várost, sőt az országot, méginkább Európát, de méginkább az egész földi világot. Abból az egyetlen kis pontból kiindulva, ahol lakom. Képtelen nagy- zolásnak tűnik? De vajon mi a különbség — a nagyságrendtől eltekintve — abban, hogy ki fedezte fel Amerikát, Ausztráliát, ki Európát és ki azt a kisvárost és környékét, amelyben én élek? ... valóban, ki fedezte fel Európát? Ügy tanultam a történelem órán, hogy Kolom- bus Kristóf 1492-ben felfedezte Amerikát. Anélkül, hogy tudott volna róla. A történészek közlőitek szeflémével és az utókorral, hogy igenis a genovai hajósi fedezte fel Amerikát. Aztán a tudósok azt is közölték — ez már nem érettségi anyag1 —, hogy voltaképpen a vikingek voltak azok, akik felfedezték Amerikát, de erről dokumentum — pecsétes? — nem lévén, maradt a tananyag és a história dátuma 1492 és a felfedező neve Cristop- horo Kolom'bo. Ügy tanultam, hogy Ausztráliát egy bizonyos Cooper kapitány fedezte fel, a Maghellán-szorost Maghellán, Afrika belső vidékeit többek között egy Stanleynek nevezett elszánt újságíró és, hogy Kínát voltaképpen Marco Polo. Egyébként Japánt is felfedeztük, Dél-Amerikát is, Elő- és Hátsó- Indiát is. Mindent felfedeztünk. Igen, így:... ,,-ünk”! A kicsit didergős néger férfi, furcsa torokhangján közölte a bárkából kiszálló alattvalóival: — ... és az ősök szellemének jó akaratából, ím felfedeztem ezt az eddig ismeretlen világot... Nevezzük el Európának. — Nevetséges — mondta egy alacsony, mongolvágású férfi, aki éppen ekkor szállt ki társaival együtt egy másik, de bőrrel bevont bárkából... — Miért lenne nevetséges? Igenis felfedeztem Európát... — .... igenis nevetséges — replikázott a mongol vágású — mert e földrészt éppen tegnap fedez 18
