Hevesi Szemle 11. (1983)
1983 / 3. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Cs. Varga István: Tamási Áron kritikai fénytörésben
/• Tamási Aron kritikai fénytörésben „A Tamási körül lezajlott sok évtizedes vitában a monografikus igényű kritika bizonyára rendet teremt majd” — írja Sütő András Istenek és falovacskák című esszékötetében. A „rendteremtés” szerinte is csak kollektív eszmecsere útján lehetséges, ha ugyan egyáltalán lehetséges. Hiszen Tamásit sem kímélte a kritika kétirányú túlzása, elfogultsága, amely „egyforma hévvel hajlamos sebet és koszorút osztani, aranyszéket és vádlottak padját ácsolni”. ötvennyolc éve múlt, hogy 1925-ben Tamási menyasszonyának, barátainak, sebtében toborzott előfizetőknek a segítségével — és egy román ügyvéd, Aurel Müea baráti alapon kölcsönzött pénzén — megjelent a Lélekindulás. Már annak is másfél évtizede, hogy 1966. május 26-án meghalt Tamási Áron, és kívánsága szerint Farkaslakán temették el a két cserfa lombsátra alá. Ha elfogadjuk, hogy egy jó íróról idővel többet írnak mint amennyit ő maga írt egész életében, akkor az eltelt időhöz viszonyítva is érezzük a kritika és az összegező irodalomtörténet adósságait Tamásival szemben. Pedig sokan írtak róla. Erről a legfontosabb kritikák íróinak — hely hiányában szűkre szabott — névsora is meggyőzhet bennünket: Németh László, Schöpflin Aladár, Gaál Gábor, József Attila, Babits Mihály, Illés Endre, Jancsó Elemér, Kacsó Sándor, Szemlér Ferenc, Baránszky Jób László, Béládi Miklós, Nagy Péter, Bata Imre, Sőni Pál, Sütő András, Bori Imre, Szalay Károly, Pomogáts Béla, Görömbei András. Pályaképet írt róla Czine Mihály, kismonográfiát Féja Géza, Izsák József és Taxner-Tóth Ernő. Külön számot szentelt Tamási Áronnak az Alföld (1974. 12.) és még sorolhatnánk a vonatkozó írásokat. Ez a hiányos és önkényesen megszakított felsorolás is a „sokat” látszik bizonyítani, pedig inkább a sokféle a jellemző, amely mégsem elegendő, Tamási jelentőségéhez mérten nagyon is csekély. (Ezen az sem változtat, hogy más íróinkkal szemben még nagyobb adósságokat lehetne tehertételként felróni.) Jelen írásunkban a legjelentősebb tanulmányokról is csak dióhéjban szólhatunk, röviden summázhatunk néhány gondolatot, felvethetünk egy-két problémát. „Író-etikai mérleg”-en Közismert, hogy Németh László örömmel fogadta a Lélekindulás megjelenését és megkülönböztető figyelme, baráti szigora kísérte a többi Tamási-művet is. Hitte, hogy Tamási lesz az a régenvárt író, aki átütő tehetsége révén képes lesz a magyar irodalom értékeit „kitörni” a világirodalomba, lehetőségeinek megvalósításával pedig nemcsak elszigeteltségünket csökkentheti, hanem annak a megállapításnak az érvényét is, amely szerint a magyar irodalom: nagy tehetségek kis irodalma. Németh „író-etikai mérleg”-én nemcsak a tehetség nagyságát, hanem a tehetséggel való sáfáükodást is mérte. Fiatal kritikusként kialkí'tott tehetségideálja is Tamásira illett a legjobban. Benne a „szellem feszítő erejét” nem lehetett észre nem venni. Első két regénye, a Szűzmáriás királyfi és a Czimeresek határt szabott túlzó várakozásainak. Tehetségideálját is módosította. Az „önfegyelmező garanciatulajdonságokat” is a tehetség alapvető elemei közé sorolva írta: „az irányszabó, iránytartó képesség éppúgy tehetség, mint a szellem nyers ereje’“. Ennek az irányszabó képességnek és az alkotó tehetség feszítő erejének szerencsés találkozását a legnagyobb Tamási-művek mutatják: novellaremekek egész sora, a drámák közül leginkább az Énekes madár, a regények közül hibátlan teljességgel az A bel-trilógia, annak is főként az első könyve. Németh szemléletét nemcsak feladatvállaló és kijelölő szenvedélye irányította, hanem mély problémaérzékenysége is, amely páratlanul sok valódi tehetséget és korfeladatot ismert fel. Gondolatai ma is termékenyek, elevenek, jó néhány kérdése pedig mindmáig megoldásra vár. Az valószínű, hogy a kirótt feladat nagysága még Tamási tehetségét is meghaladta. De ez önmagában nem elégséges magyarázat, indoknak is egyoldalú. Nem lehet másodlagosnak tekinteni a döntő meghatározót: az életeket és életműveket torzító kort. Németh László égtájakat feltérképező, jövendő írók útját és helyét kiszámító kritikai tevékenységével Tamási értékelésének a módját is megmutatja: „író-etikai mérleg”-én szigorúan művéket mér, esztétikai mércéjét az elemzés-értékelés során a művek individuális és történelmi-társadalmi meghatározóival is hitelesíti. (Németh László-i jóslatával és szellemi értékeinek elismerésével kapcsolatban fontos Illyés Gyula megállapítása, amely szerint a magyar írónak európai szinten kell írnia, függetlenül attól, hogy ezt tudomásul veszi a nagyvilág, elismeri vagy sem.) Az első összegezés A. Tamásiról szóló tanulmányok közül alapvetően fontos Czine Mihályé (A magyar irodalom története, 6. kötet). Elemző és értékelő pályaképet ad, egységben vizsgálja az életutat és az írói fejlődést. Az értékekre figyelve is láttatja a hiányosságokat, a szemléletbeli gyengeségeket. Főként Németh László időálló megállapításaira támaszkodva ítéli meg Tamási és Szabó Dezső kapcsolatát, emeli az őt megillető helyre a „novella költőjét”, értékeli a Szűzmáriás királyfit és a Czímereseket. Leszögezi, hogy az esztétika mérlegén bármennyire elhibázott alkotás a Czimeresek, a romániai magyar irodalomban betöltött, önértékén túlmutató jelentősége mégis olyan vitathatatlan, mint sokszor felrótt hibái. Tamási valóság felé fordulásának, a realitással szembenéző kötelességérzésének is bizonyítéka ez a regény. Az Abel-trilógia első kötetét Tamási legnagyobb 49
