Hevesi Szemle 11. (1983)

1983 / 3. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Cs. Varga István: Tamási Áron kritikai fénytörésben

teljesítményeiként értékeli: ,,modern székely mesét teremtett.. . az erdélyi epika egyik remekét, Kuncz Aladár Fekete kolostora mellett a legnagyobbat”. A trilógia másik két könyvének értéke elmarad az elsőétől: a mese, az idilli nem alkalmas a modern világ befogadására. A szegények szolgálata vezérelte Ábelt, aki világjárt férfiként a „Mi célra vagyunk a világon?” alapkérdésre, a katekizmus formulája sorsdiktálta feleletet kap: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk henne”.

Az „Ábel” utáni művökben az elhalkuló balladát a játék és mítosz váltja fel. Nyomukban a realizmus halványodik, a meseszövés lazul. A bolyongásaiból megtérő Ábel — mint novellabeli sorstársai is, a szemléletbeli változást jelezve — kivonul a havasok fenséges magányába. „Tamási szociális emberi igazságért küzdő emberhőse egyre inkább erkölcsi megújulást kereső szellemmé alakul; a változás során Ábelből Jégtörő Mátyás lesz” — írja Czine Mihály a pálya fontos fordulójáról.

Az erkölcsi megújulás, önmegőrzés exodusszal is megkísérelt megvalósítása a korban gyökeredző kiútkeresés. Németh László ekkor már nemcsak Boda Zoltánnal járatta végig az „önüdvözülés” egyéni és társadalmi poklának bugyrait, hanem már Kurátor Zsófi túlzó normavállalásának ember-ellenségét is megmutatta a Gydsz-ban, a „bodazoltáni álom gyászszertartásában” (B. Nagy László). Az Emberi színjáték főhősének pokoljárása még dicsfénnyel zárul, de a Gyász már meggyőzően bizonyítja: a külső és belső exodus egyaránt zsákutcába vezethet, egyéniségtorzító önkiközösítéshez. Tamási pályáján nehéz út vezet a Szirom és boly Pálocskájáig, Némethén pedig az Égető Eszteren át az Irgalom Kertész Ágneséig. Erejüket, lehetőségeiket meghaladó szándékaikért elsősorban nem őket illeti vád, hanem az életeket torzító kort, amelynek szorításából nem menekülhettek. Irodalomtörténetírásunk főként az értékékre figyel. Az elemző értékelést ezért arányítottá Czine Miihály az egyes művek nagyságrendjéhez: a Szülőföldem, a Bölcső és bagoly, a Hazai tükör a táj és nép elkötelezett író- j inak maradandó vallomása, bennük a valóság iajza az első „Ábel”—hez hasonló teljességű. A Szirom és boly eszmei szempontból is korszakzáró mérföldkő. Őszikés lírája, „keser-édes” bölcsessége a valóságot vállaló Tamásit mutatja. Amint a hegycsúcsok fenségét fokozzák a zord szakadékok, úgy hangsúlyozzák, segítik mérni a kudarcok is Tamási erőfeszítéseinek és eredményeinek nagyságát.

Tamási és az avantgarde

Baránszky Jób László Tamási-tanulmánya eléggé ismeretlen még a kutatók előtt is. (Alföld, 1966. 12. sz.) Izsák József, valamint Taxner-Tóth Ernő kismonográfiájának irodalomjegyzékében sem szerepel, pedig néhány vitatható kitételét leszámítva sok eredeti szempontot, értékes megállapítást tartalmaz. Tamási „valóságsí'k-játszató, egyszerre objektív és egyszerre mély, rejtett líraiságú közlésmódját” az európai és hazai változatokat is figyelembe véve elemzi. Az életmű egyidejűségét, modernségét hangsúlyozza az európai áramlatok között. Kiemeli a hős és környezet sorsszerű viszonyát: a Tamási-művekben, „az ember világa a kozmosz részeként létezik”. Szerinte a Tamási-világkép legfőbb sajátossága: az „önmagához való hű alakváltozás”, a „szellem erejébe vetett hit”, a „szellemi formáltságra jutott élet”. A novella költőjének művészete — Baránszky Jób László szerint — az aktivista impresszió jegyében alakult, amelyben népiség és modernség találkozott. (Ez a gondolat Bori Imre tanulmányában koncepciójának megfelelően bontakozik ki!)

Baránszky Jób László azokkal a nyugati írókkal rokonítja Tamásit, akik „egy táj pszichéjét művészetszemléletünk struktúrájaként érvényesítik”. Megállapítja, hogy „Tamási világában nép és föld időtlen idők óta tartozik egybe”. Külön kitér Szabó Dezső, Kassák Lajos és Tamási művészetének sajátosságaira, különbözőségeire. Egyszerűsítve tárgyalja — bár érdeme, hogy felveti — a Lorca és Tamási párhuzamot, amely a nyelvi fordulatoknál, a képnyelv szerepénél, a színpadi valóságbontás bizarrságig menő játékosságán túl mélyebb és gazdagabb vonásokat is magában rejt.

Tamásiról sok eredeti gondolatot tartalmazó tanulmányt írt Bori Imre. (Utunk, 1972. okt. 6., és Bori Imre: A szürrealizmus ideje). Szerinte Tamási pályája az expresszionizmus csillagképe alatt indult, a szürrealizmus vonásokat mutató művekkel ért csúcsra, és világképi teljességet is csak a leginkább szürrealistának nevezhető Jégtörő Mátyás hoz. Bori differenciáltan indokol és bizonyít. Megállapítja, hogy József Attila szegény-ember verseiben az expresszionizmus a balladásat szítja, a szürrealizmus a meséshez, csodáshoz vonzódik, az álom és a vágy volt éltető forrása. Tamásinál a balladás és mesés egyaránt fellelhető, változó arányban, különböző intenzitással az indulás, majd a kibontakozás éveiben.

Tamási és az avantgarde kapcsolata tisztázatlan. Még sok részletmunka szükséges, hogy a vele kapcsolatos megállapításokat igazoltnak, bizonyítottnak tékinthessük. Szerintünk például másként értelmezték a csodát a szürrealisták és másként Tamási. A szürrealisták a csodán a visszataszító világ megtagadását és az így elérhető erkölcsi állapotot értették. Ennek az elutasításban jelentkező lázadásnak a tünete például a teljes szakítás-elutasítás kísérlete volt Eluard világ járásának is a fő oka. Tamásit nem a szakítás-elutasítás űzte Amerikába. Ő világot akart látni és vagyont szerezve visszatért a bibliai szegénységű szülőföldre. Inditó és visszahívó célkitűzése, hogy „mindent behordjon eszével Erdély csűreibe..A Tamási-művekben gyakori székely góbéhumor és a szürrealisták tisztelete „fekete humor” valóban rokon, csupán a góbéhumor függetlenül alakult ki az utóbbitól, és korhoz se igen köthető, rokonságot sem a genezisben tart vele.

Amint József Attilát sem a verseiben találha50