Hevesi Szemle 11. (1983)
1983 / 1. szám - JELENÜNK - Gyurkó Géza: Ról-ről
világ a végtelenbe tárult és a végtelen összegömbölyödött, mint valami kényes, doromboló, de karmolni is kész macska, a szobánk sarkában. Nincs távolság. Úgy beszélünk ezer kilométerekről, mint hajdanán a szomszéd falu messziségéről. De még így sem igaz ez, mert az a falu hajdanán kevesebb hírt adott magáról a szomszédból, mint Kuala Lumpur manapság a 20 ezer kilométerről. Igen: mindenki, mindenről tud, ha érdekli, ami szerte a világban manapság történik. A nagyvilágban. A földgömb másik oldalán. Szűkebb hazánkban, az ország távoli csücskén. — Boldog új évet — mondom az ikerházbeli szomszédnak, akivel napokig nem találkoztam. — Nekem aztán az, boldog ... — mondja kesernyésen, hogy azt vélem, a szokásos, az öregemberes panaszáradat jön majd most elő, mert a legszebb öregkor is az öregség kora ... — Ugyan már, hát mi baj lehet ilyen szép, tiszta, téli időben? — Meghalt a feleségem. — Ma hajnalra — mondja és hóna alatt a csomaggal, a halotti ruhával, baktat tovább a másnak boldog új év januárjának reggelén. Kis termete, ahogy távolodik ososz- szanó léptei hátán, mind jobban összezsugorodik, mígnemcsak egy fájdalmasan meghajló száraz; ágnak tűnik, amint elcsosszan az útkanyar mögött. Elszégyenlem magam vidám botorságomért. Aztán meg enmagam vigasztalom önmagam: mit tehetek én róla, hogy gyásza van? Nem tapintatlan- kodni akartam, csak jót kívánni, nem tehetek róla, hogy jókívánságom petárdája gyászsortűznek bizonyult. Tényleg: napok óta nem láttam már, a még nem is nagyon, öregasszonyt. Vagy hetek óta? Midennap ott volt az erkélyen, ha nem volt ott, akkor is ott véltem látni, annyira odatartozott, hogy a megszokás káprázó szeme mindig is ott vélte tenni-venni, ahol most már soha ... Mióta is nem láttam? Fogalmam sincs. Január, február, itt a nyár. Mindent tudunk, ami a világban történik. Mindent? Lassan már évszámba megy, hogy egy hatalmas, többemeletes közös fedél alatt lakunk. Jószerint a nevét se tudtam, és hánynak nem tudjuk a nevét, hánynak a gondját, baját, kicsoda, micsoda, és miért olyan, amilyen. Amilyen kedves, vagy amilyen kedvetlen. Ki lakik a szomszéd házban és a szomszéd utcáiban? Min nevetett oly vidáman a minap, még falakon is áthallhatón az egyik, s miért sírt a másik oly zokogón? Miért? Hogyan ? Kicsoda? Mikor és meddig és hol és hol nem és kik és mik és... és ... és ... és megint csak az és ... Az ajtók nemcsak képletesen, de betonvastagon zárva. Már-már szokás, hogy cseng a készülék, s az egyik szomszéd a másiknak, az egyik emelet a másiknak — telefonál. A gép közvetítésével tud egymásról meg valamit két ember. Valami keveset. Valamit, ami talán fontos, talán nem, de ami csak úgy vált megtudhatóvá, hogy a gép segített... Félresöpröm a reggeli morzsáit, a rádió már sporthíreiket mond: hogyan szerepeltek labdarúgóink a távoli földrészen ki lőtte a gólokat, és hány fok meleg van az ottani, mostani kánikulában. Az emeleten lakó öregasszonyt régen láttam. Azt is régen. Hány fok lehet a szobájában? Január, február, itt a nyár. Mindent tudunk ä világról. És semmit a körülöttünk való kis világból. Január, február, eljön a nyár? Le ne kotázza senki nekem többé ezt az átkozott dalocskát. A füst az égbe száll. Vagy legalábbis az égnek száll. Szennyezi a világot, öli a tüdőt, a kedvet, sivárrá teszi a környezetet. A kémény füstje az égbe száll, meg a tervek is oda, hogy és hogyan védjük környezetünket. Égbeszáll, aztán jószerint elszáll, mert a pénz lényegesebben véknyab- ban csörgedezik, mint a gyár kéménye füstöl. Hát mit lehet tenni? ... a földönjárásról Igen, környezetvédelem a földön járva,... de nem a virágágyásban, — tehetném rögvest hozzá a kezdetén e címhez, hogy a dolgok, amikről írni óhajtok, azonnal világossá válljanak az olvasó előtt. A címben megfogalmazott „földönjárás” persze képletesen, átvitt értelemben értendő, még akkor is, ha ez az immár egyetlen fogalomnak tűnő szópár földön járva — egyáltalán nem szibolikus kifejezés ma már. Világos, közérthető, köznyelvi kifejezése a realitásoknak, a fellengzősséggel szembeni fittyethányásnak, mind annak, ami nemcsak ábrándos terv, de azonnal megvalósítható tennivaló. Tudom jól, hogy a környezetvédelem — ha csak feleannyit is tettünk volna már érte, mint ameny- nyit írunk, beszélünk róla, hol lennénk ?! — a sztratoszférában kezdődik, az Amazonas medencéjénél folytatódik, tart a Csendes-óceánon keresztül, át a Himaláján, egészen Nagytálya-alsóig, ahol talán már nem szennyezett az Éger-patak. Azt is tudom jól, mind valamennyiünkkel együtt, hogy a környezetvédelem pénzbe kerül. Nem milliókba, de rnil- liárdokba. A környezet szennyezése olcsó mulatság, a védelme — minél olcsóbb az előbbi — egyre drágább. A patakba kocsit mosni egyetlen fillérbe se kerül — annak, aki az olajtól szennyezett autóját mossa benne. A közösségnek a halpusztulástól, a vízkivételi mű szennyezésének tisztításáig viszont tízezreket jelent ez az „olcsóság”. Ám mégsem erről akarok írni, szólni e sorok keretében. Volt már és lesz még lehetőségem — sajnos — bővebben is foglalkozni a téma e vonzatá- val is, vezethetek akár statisztikát is, hány ilyen példára esik egy olyan intézkedés, amelyet be is tartanak és be is tartatnak. Amit most a toliam hegyén hordok, az sokkal egyszerűbb környezetvédelem, mint a Szahara terjeszkedésének megállítása. Itt „csak” (?) a kezeket, a lábakat kell megállítani, hogy ingyen védjük azt, ami milliókba került. Nemes és évről évre az egyfajta versenyt érté- kelendőn meg is jutalmazott kezdeményezés a virágos faluért, városért folyó országos és megyén belüli küzdelem. Ha lírikus lennék és nem száraz lelkű zsurnaliszta, hát aligha kerülném ki és el, ECEE 17
