Hevesi Szemle 11. (1983)
1983 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Székhelyi József, Ebergényi Tibor versei
SZÉKHELYI JÓZSEF VERSEI: Színészélet Jaj, tapsolnak, hogy tapsolnak, jegyeinkért mint kapkodnak, juj, engem itt szétkapkodnak. Boldog vagyok, hej, de boldog, amikor én verset mondok. Itt vagyok-ragyogok magyar színész vagyok, de nagy színész vagyok. Zseniális. Kolosszális. Fenomenális. Nomen-ális. Feminin is. Cuppogok, csacsogok, de nagy művész vagyok. Tapsorkán, tapsorkán, felkap a nép-orkán. Nem akadok senki torkán. Puszi — puszi — puszi nyuszi, kuci, muci. HI-hi-hi-ha-ha-ha a más baja leszarva. Hajlongok, hajlongok, minden elöl meglógok. Szerényen dőlök én, én egérke, kis egér. Kis csavarka, kis kadarka, a szövegem elhadarva jeltelen elkaparva, hogyan is lehetséges, hogy más is tehetséges? Én égek, égek, égek — persze lánggal! — Mit törődöm a világgal! Veszteséglistámról In memóriám L. Z. Arccal a vasút felé. Ma voltam Színészmúzeumban. Nagy a Társulat. Szép előadásban. Én suit. Ha sikerül, holnap eljövök megint. Ha végül sikerülök; ideszerződöm. A sírkövekről kaparom a havat. Isteneimből egy dátum maradt. És nincs már Kormos Pista sem. Pincérfrakk utcába utazott, egy elgurult pikk bubit keres. Vele a gyerek találkozni szokott. A Ká-t a címlapokról ismeri. Nem érti, mért pistázok itt. Az: ISTVÁN. A pöttyös zöld lovacskáról ABC-t eszik. A föld telistele hétrettenetessel. Igen, ő így egész. Nagy betűkkel. Befejezetlen, egy mese tetején. Halottak napján nézem az élőket. Még látom őket, még élek.
