Hevesi Szemle 11. (1983)
1983 / 3. szám - JELENÜNK - Nagy Andor: Közoktatás-közművelődés
A nagymágócsi levél egyetlen mondat, noha kétoldalas. írás közben elkalandoznak, nehezen fejezik be a mondatot. G-né Gerjenből előadja: „soha nem írtam ilyen helyre csak a Társadalombiztosítóhoz és a paksi képviselőnőnkhöz” — majd részletesen azt is közli, hogy miért fordult hozzájuk. Az igazság mindenekfelett: ezért tesznek kitérőket, bocsátkoznak részletezésekbe. „7-en voltunk testvérek igaz, közben az öcsém meghalt”—jegyzi meg a gemzsi kőműves, miközben betegségeit sorolja. Betűk nyelvtanilag szükséges kettőzése gyakran elmarad. A tette tete, a vissza visza, a hallotta halota. Az „ly” majdmindig „j” (segéj, rnéjen, hejre, hejzet, sújos). Előfordul feje helyett a fe- lye, vajon helyett a valyon, dajkált helyett a daly- kált. Betűkettőzés akkor, ha nyomatékosítani akarnak, hangsúlyozzák a szót. „Kesservessen, eggyetlen, akkarja, lessznek, kenyérpussztító.” Ahogy a szó hangzik, úgy is írják le: dolgosztam, othol, salját, kébzelem, tutam, ilene, kisemisztek, segícség. Gyakorlatlan író a nép, sietve, kapkodva ír. Tudatában vannak, több levélben bocsánatot kérnek érte. Mentségeket sorolnak fel. Hajszolt asz- szony a levélírók többsége, sok közülük az egészen idős, magányos, súlyos beteg, operálták, keze reszket, száz százalékos rokkant, féllábú, pa- ralizises, béna stb. * A kifejezésmód ritkán olyan nyakatokért, vagy göcsörtös, mint például nyilatkozatokban, felszólalásokban. Viszi a tollat az érzelem, a mondandó. A levelek között tíz a „verses írás". Jó elbeszélőkészségről tanúskodik nem egy levél. Zajácz Istvánné Szentdomonkosról átlagon felüli példázatíró, ráérez a drámai helyzetekre. „Az egyik gyerek nagyon szerette az édesanyját. Később, amikor feleségül akart venni egy lányt, az kijelentette. Ügy megy hozzá, ha nem lesz anyja a fiúnak. Eggyi'k este a legény hazament a lánytól. Édesanyja vacsorával várta. A legény nem szólt semmit. Egy-két fordulatot tett a konyhába, és a széken ülő édesanyja fölé állt. Remegő kezében kés villant meg: Döfött. Szerencsére mellé. A fiú a földre zuhant. Az édesanyja a fia fölé hajolt és fájdalmasan így szólt. Nem ütötted meg magad drága gyermekem?” Zajáczné írni is szerethet, kétszer szólt hozzá a vitához. Rajlkiné Várpalotáról szintén. A vitá- zás alkalom az írásra? Vajon művelődési házakban nem kellene lehetőséget teremteni rá? Például helyi pályázatok kiírásával, szakkörök létesítésével. Már csak praktikus okokból is érdemes volna fejleszteni a nép írástudását. A már idézett G-né Gerjenből az iskolában végig kitűnő volt magyar irodalomból, nyelvtanból, fogalmazásból. Minden faluban élnék ilyenek, rájuk lehetne alapozni mesélő, vagy egyszerűen íráskultúra-köröket. Gálvölgyi János színművész, a tv egyik kabaré- műsorában hozzá érkezett levelekből idézett olcsó vicceket, elsütve a ,,nekije”-szerű „hüjesé- gekből”. Iskolázatlan emberek szövegében, persze, hemzsegnek a pongyolaságok, a helyesírási hibák, de az iskolázatlanság, a tanulatlanság sokszor nem önhiba, azonkívül általában hanyatlik a fogalmazás képessége. Béna édesanyját ápoló tanárnő nevezi férjét, gyermekét, önmagát „Ben- nünket”-nek és következetesen nagybetűvel írja. Nálunk úgyszólván alig kényes valaki az írására. Családomban szabómester apám az egyetlen, akinek nem mindegy, mire ír, aki legalább írásának külalakjára vigyáz. Megrendítő élmény volt számomra a mintegy félezer levél sajtó alá rendezése. Sz. P. tavaly karácsony előtt tette közzé vitazáró cikkét. Az olvasók levelekben nyugtázták a vitazárót, mindazonáltal a hozzászólásokat változatlanul küldik még mindig. Iíencze Klára Közoktatás-köz m ű vetődés Meditáció egy országos konferencia ürügyén Korábban, mint két szomszéd vár emelkedett egymás mellett iskola és kultúrház. Az egyiket nappal, a másikat este látogatták leginkább. Szünidőben általában mindkettő bezárta kapuit. Elvétve lehetett tapasztalni egységes művelődés- ügyi koncepciót megvalósítani akaró törekvést. A népművelés szakmává, hivatássá válása kezdetben tovább fokozta a differenciáltságot. A kulturális életben korábban főszerepet játszó pedagógusok úgy tűnt, átengedték a közművelődés színterét teljes egészében a népművelőnek. Volt olyan hely, ahol elidegenedtek egymástól, nem fogadták el egymást partnerként. E téren nagy változást jelentett az 1975-ös esztendő, az az év, amikor a tanárképző főiskolákon megindult a tanár szakkal párosított népművelőképzés. A pozitív irányú változás jegyében integrálódott a korábban kettévált minisztériumi irányítás is. Erre ösztönzött az MSZMP KB 1972-es közoktatási és az 1974-es közművelődési határozata is. Ide kívánkoznak ez utóbbi határozatból a következő mondatok: „A folyamatos művelődés feltételei18
