Hevesi Szemle 11. (1983)
1983 / 3. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Zám Tibor: Hóban, hidegben
Hóban, hidegben Az a két ünnep közti éjszaka baljósán kezdődött. Fényes nappal elszürkült az ég, köd szállott alá. Hamarabb bealkonyult, mint máskor. A fácánkakasok már délután rikoltoztak az erdő felé való futtukban. Volt okuk rá, hogy siessenek éji szállásukra. Lámpagyújtáskor a szél azonnal támadt, s viharos erővel. Keresztülhúzott a házon, és kísértetiesen himbálta a karácsonyfán árválkodó díszeket, cukrokat. Tanyám ablakának redőnyei az északi oldalon hideglelősen rázkódtak. Jól befűtöttem alkonyaikor: a szárizik kévék parazsán egy rőzseköteget is elégettem, de a búbos nem győzött annyi meleget adni, amennyit el ne tékozolt volna az ablak rései közt garázdálkodó szél. Én azelőtt sose féltem a haláltól. Most jutott eszembe először, s tudatosult is elmémben azonnal, hogy mi, emberek halandók vagyunk. Én is: bármikor, bármely pillanatban.... E szorongásban hallgatni a zörgést, a süvöltést, a szél tutulá- sát a kéményben, nagyon rossz érzés volt. Be akartam hívni a macskámat, de most nem topogott az ajtó előtt. Nyomát sem láttam a sekély porhóban. Hívtam, nem jött. A kutyát is hívtam, az sem jött hozzám közel, mint máskor, hogy egy jó csontért pitizzen. Orrát a vak éjszakába fúrva vonyított. Sohasem csinálta ezt azelőtt. Nagyra nőtt bennem az elhagyatottság. A viharrá erősödött szélben cserepek zörögtek a fejem fölött. Rossz sejtéseim elűzésére felhajtottam egy kisüstit: nem a pálinkás pohárból, hanem a borosból. De hetykeségemet, „sose volt még úgy, hogy ne legyen valahogy”, tépte, cafatolta az orkán, míg le nem bunkózott az ital. Két csuklás közt nagy erővel belefújtam a lámpa rostélyába. Fejem elnehezült. Végre újból a régi illúzióban hintáztam, s ezúttal ágyastul: sosem volt még úgy, hogy valahogy ne legyen. ★ Ebben a házban harmadéve meghalt egy hozzám hasonkorú öreglegény. Valaki álmában vágta el a torkát. Némelyek szerint a pénzéért, mások szerint azért, mert elszeretett egy asszonyt. De ez csak szóbeszéd volt. A tanyaiak nem adtak támpontot a nyomozásnak. A vállukat vonogat- ták: ők, úgymond, nem tudnak semmit. A gyilkos személye ismeretlen maradt. Énrólam lerítt, hogy nincs kuporított pénzem. Vigyáztam arra, hogy senki asszonyát el ne szeressem. Ezt tudták. És azt is tudták, hogy éjjel-nappal nyitva az ajtóm. Ezért aztán majdnem megállóit bennem az ütő, amikor arra ébredtem, hogy valaki rázza a vállam, és szemem vakítja elemes lámpájával. A hirtelen józanodás rettenetében ültem fel, arcomra terített kézzel. „Szerkesztő úr!” hallottam egy ismerős női hangot. Aztán még egyszer: „Ébredjen, szerkesztő úr!” A váratlan vendég volt a legközelebbi szomszédom. Éppen egy kilométerre laktunk egymástól. Ez a szorgos-dolgos öreglány — inkább közelebb a hetvenhez, mint a hatvanhoz — nem tudni miért, pártában maradt. Az idő elszállott fölötte, csak a fiatalkori becenevét hagyta meg. Ebbe is beletörődött. Talán még rosszalta volna is, ha nem úgy szólítják, hogy Birike. Kikászálódtam az ágyból, lámpát gyújtottam. Fél három volt. Birikét meg sem kellett kérdeznem, miért jött, mert belerogyott a székbe. Ez a lány-asszony, vagy asszony-lány tavasszal még úgy kapált a téesz szőlőjében, hogy a férfiak sem különbül. Most lelógott a karja. Kicsomóztam, s levettem fejkendőjét. Haja csapzottan lógott. Összecsomózta valami hideg verejték, ami arcának árkaiban is fénylett. Öklendezésbe menő köhögési rohamok rázták a testét. Ilyenkor a mellkasában is újra kezdődött valami szorítás, feszítés, nyomás. Bal keze fájt. „Ez a reumától is lehet” mondta, „a tenyerem meg olyan, mintha ezer tűvel szurkálnák”. „Máskor is volt már ilyen?” „Nem, nem volt.” „Le kellene talán feküdnie.” „Ügy még rosszabb.” De mikor a díványon takaróval, párnákkal megmagasítottam a főaljat, segítségemmel mégis átkuporodott. „Azonnal a kórházba viszem magát.” Megrázta a fejét. „Hát nem azért jött, hogy bevigyem?” Erre igent bólintott. „Hát akkor?” Eres kezét feltartotta, leengedte. „Tessék kinézni.” Felrántottam a gumicsizmát, mentem. Az ég kitisztult, míg aludtam. A hideg szikrázású csillagok alatt egy tömbben állott a hideg: a kontinentális tél. Az udvaron, a fasorban, ameddig elláttam mindenütt összedermedt porhó: bucká- san, de inkább tarajosán. A harmadik lépés után (Magyar tlstván lillusztrációja) 9
