Hevesi Szemle 11. (1983)

1983 / 3. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Zám Tibor: Hóban, hidegben

szárközépig merültem benne. Tehetetlenségemben szidtam, átkoztam, le is köptem ezt a fogvatartó fehérséget.

Birike hol jobban lett, hol rosszabbul: izzadt és vacogott egyszerre. Rátettem a dunnát, friss levegőt engedtem be, de légszomja ettől sem szűnt. Kapkodta a levegőt, de közben köhögött is. „Szerkesztő úr, a létráról tán meglátná, hogy jön-e Andriska?” „Hogy kerülne most ő ide?” „Neki van kiadva a hóeke”.

Gyorsan elfordultam, hogy ne lássék rajtam, mennyire utálom Andriskát. Ez a fiú, isten tudja. hányadik gyermek volt egy olyan családban, ahol egyik szülő sem volt ki négykerékre. Amikor már napszámba se kellettek sehova, meg a rendőrség is nyaggatni kezdte őket tolvajlásaik miatt, valahova elhurcolkodtak. A legkisebb fiú azonban itt felejtődött. Birike találta meg a kicsi, magatehetetlen, csúszó-mászó korú fiúcskát. Etette, itatta, beszédre tanította, iskolába járatta. Amikor a fiú traktoros lett a téeszben, összeszedte a cók- mókját és elment. Azt se mondta, hogy papucs. Pedig Birike úgy szerette, mintha ő szülte volna. „Az én Andriskám így, az Andriskám úgy ...” A fiú egy idegen nővel él együtt, akit Pestről to- loncoltak ki. Facér férfiak, gyanús kupecfélék, kocsmatöltelékek járnak hozzá. Háromszáz forint nála a taksa. Andriska örül neki, hogy a nője mással is. Ha van pénz, van dínom-dánom meg ihaj-csuhaj.

Negyedszer kapaszkodtam fel a létrára. Már virradt, amikor végre meghallottam a traktor hangját: erőlködve, fel-felbődülve jött. A fényjeleimre fényszórója villog tatásával válaszolt.

„Jó hír — futottam be, — jön. Jeleket is adott, erre tart!” Birikén nem látszott, hogy örül. Túl van a krízisen, gondoltam, mert nyugodtan feküdt. Egy pertlivel átkötött, újságpapírba csomagolt valamit nyújtott felém: „Ez Andriskának az öröksége. Telik belőle egy taxira”.

Ebben a világban kevés iskolát jártak az emberek: sokan csak a pénzt tudják megolvasni. A személyautót azonban így tisztelik: taxi.

Tűnődve forgattam az impozáns csomagot. Elképzeltem Andriskát, hogyan feszít majd a „taxiban, aminek ez az öregasszony gürcölte össze az árát. . . Átadjam, ne adjam, elküldjem egy árvaháznak, szociális otthonnak, vagy letétbe helyezzem? ...

Arra lettem figyelmes, hogy Birike nagyon hallgat. Arca mészfehér volt, szeme csukva, szája nyitva. Karját megemeltem. Élettelenül hullott alá. Pulzusa nem volt. Hiába ráztam erősen, nem ébredt. A szája elé tartott tükröt nem párázta már be a lélek. Akkor átlósan összehajtott kendőjével felkötöttem az állát. Kicsiny, munkától, kortól aszott testét tiszta lepedővel takartam le. A párolgó dunnát és párnákat kiterítettem a tornácon.

A hóeke széles sávban túrta szét a fasorban a havat, s az udvaron is ment egy tiszteletkört, hogy kiállhassak a ,,taxi”-val, ha menni akarnék valahova. Andriska hanyag mozdulattal gyűrte zsebre a piros bankót: mintha ötpercenként kapna egyet. Indult volna is nyomban, mert — mint mondta — késésben van. Daj-daj volt náluk az

este, s ő elszundított egy kicsit. Az elnök leharapja a fejét, ha megtudja .. . Felléptem hozzá, elfordítottam a slusszkulcsot. „Gyere be” — mondtam. „Muszáj?” „Érdekes, hogy begyere”.

A fiú lecövekelt a dívány előtt, húzódzkodott. Ö még sohase látott halottat. „Hát akkor most látsz.” Felhajtottam a lepedőt. „Nézd meg jól — mondtam —, ő csinált belőled embert. Nem rajta múlott, hogy csak ... ilyennek sikerültél”.

Visszahajtottam a lepedőt.

„Mi a szokás ilyenkor?” „Azt mástól kérdezd meg”. Nyújtottam a pertlivel átkötött csomagot. „Vegyél belőle egy taxit”.

Amikor mohón tépni kezdte volna a papírt, megjegyeztem: „Neked most börtön-szagod van, fiú”.

Andriska meghúzta a derékszíját, a pénzt gondosan elrejtette a pufajkája alá, s kíváncsian nézett rám. Igaz, hogy a múltkor megfogták a kukoricásban, de az rendezve van. Ö, mondta, most nem csinált semmit. „Tiszta sor...” „Daj-dajoz- tál, késve indultál, cserben hagytad azokat, akiket rád bízott az elnök, és most itt van egy halott. A nevelő anyád. Tiszta sor. Ha ez nem minősül gondatlanságból okozott emberölésnek, akkor te burokban születtél, Andriska”.

A fiú topogott, töprengett, de nem sokáig. „Kinyírom. ha feljelent” — mondta szenvtelenül. Ezután én kezdtem el töprengeni, topogni, le s fel sétálgatni. Tudtam; Andriskától minden kitelik. Ezer és egy módon eltehet láb alól. Leüthet, leszúrhat, rám gyújthatja a tanyát. Vagy, hogy alibije legyen, társaságba megy, és egy másik akasztófavirágot bérel fel a piszkos munkára. Nyom nem marad, tanú nem lesz. A becsületes tanyaiaknak jól felfogott érdekük, hogy tartsák a szájukat. És ha én hirtelen meghalnék, ki nyerne azzal? .. . Az a harmadéve leszúrt öreglegény vagy Birike feltámadna talán? . . . Beleizzadtam a gondba.

— Tízezer.

— Nem vagyok kupec . . . Andriska.

— Én meg nem Andriska vagyok. És palimadár se vagyok. Mondja gyorsan, hogy mennyit akar . . . Szerkesztő úr.

— Semennyit, András.

— Kinyírom.

— Az a fejedbe kerül.

— Ne féltse maga az én fejemet. A sajátját inkább.

— Ha áthozod a sublótot, a kávédarálót, a sé- tálós órát, meg a Házi áldásos falvédőt. . .

— ... meg a mozsarat, a csikólábas tűzhelyet is hozom. A menyasszonyom úgyis kidobná azt a sok régi vacakot.

— Hát akkor dűlőztünk. András.

— Jó’ van.

A motor felbőgött, meglódult. A hóeke, véletlenül, vagy a kormánynál ülő ember fenyegető szándékosságával, nem tudom: belekaszált portám díszébe, a fasor léckerítésébe.

★

Andriska állta a szavát, de nem okult. Részegen taxizg'at a cafkájával, száguldozik, de hó10