Hevesi Szemle 11. (1983)
1983 / 3. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Gyurkó Géza: A jezsuita és a kőműves
A másik történet megelőzi az iméntit, tulajdonképpen magyarázat egyben, miért is kerültem ifjú legénykoromban, cingáran, agyonéhezve, ha csak néhány órára is, kőműves segédmunkásnak. Mert kirúgott az egyetem „fura ura”. H. S.- nek hívták, paptanár volt az egri jogakadémián, és gazdaságtörténetet tanított. Jezsuita pap volt, szemináriumon (de nem marxistán) növelekedett. Lelkes és odaadó, mai szóval mégis haladó szellemű ember lehetett. Én akkor csak azt tudtam, hogy jezsuita. Meg azt, hogy engem egy jezsuita — különösen gazdaságtörténetből — ne vizsgáztasson. A marxizmus tanításai, amelyek a gazdaságtörténetre is vonatkoznak, azok jelentik nekem az iránytűt, s nem holmi H. S.-féle jegyzet. A félsötétre fordult tanári szoba mélyén komoran és dühítően féketéllett a hatalmas íróasztal, amelyeken úgy púposodtak a könyvek, jegyzetek, mintha rám akartak volna zuhanni, mintha vad ellenségeim lettek volna. H. S. orrán vastag fénylő szemüveg, mögötte hunyorgó, akkor a számomra ellenséges pillantású szemek. A háttérben egy papagály, amely talán öregebb volt mint maga a Lyceum, de tekintete oly kajánul villogott rám a szoba félsötétségéből, mintha provokálni akarna. — Kérem tanár úr, nem értek egyet magával. .. És én nem is vagyok hajlandó marxista létemre egy papnál hitet tenni az ő jegyzeteiben foglalt tanítások mellett — mondtam keményen, ahogyan az csak egy igazi elszánt marxistához illik. H. S. nem rúgott ki azonnal, bár szemmel láthatólag meghökkent, vastag üvegű okuláréja mögül inkább csodálkozva mintsem döbbenten pillogott rám. — Mit mondott a hallgató úr? Hogy nem hajlandó vizsgázni, vagy hogy az én jegyzeteimből nem hajlandó? — kérdezte rövid tanácstalanság után. —- Megismétlem. Önnél, de különösen az Ön jegyzetéből nem óhajtok vizsgázni — mondtam oly keményen és elszántan, ahogyan Csak egy harcos forradalmártól kitelik, amint éppen ítéletet mond a kapitalista világ és kiszolgálói felett. — Értem. Teljesen világos, amit a hallgató úr mond. . . Ám, egy kérdést mégis, ha megengedne — így és ilyen udvariasan a nagydarab fekete re- verendás jezsuita, a már nem éppen fiatal egyetemi tanár, aki még mindig türelmesen és egyben megbocsátőan nézett rám a vastag, a félhomálya beleszürkülő so'k dioptriás szemüvege mögül. Biccentettem. Jöhet a kérdés. Bennem van megértés és türelem, még ha kemény és következetes is vagyok. — Mondja — fogalmazott óvatosan H. S. — olvasta egyáltalán a jegyzeteimet? — Hogy olvastam-e? Megmondaná, hogy minek? Csak azért, hogy az időmet fecséreljem? Papi jegyzet, jezsuita okítás, minek az nekem! — Hát persze. . . Értem. . . Bizony drága az ember ideje. De hát kár, nagyon kár. Mert, ha a hallgató úr — tette hozzá alig kiérezhető gúnynyal — megtisztelt volna azzal, hogy elolvasta volna amit e témában bátorkodtam papírra vetni, nos, akkor ha vizsgázni nem is akart volna, de legalább vitatkozhattunk volna egymással. . . Nemde? Dialektikus módon, ahogy Önök szokták mondani. . . Hátha az Ön fiatalos tudása egy- ben-másban meggyőzte volna az én öregre fordult elmémet. Vitáztunk volna! És akkor nem kellett volna vizsgáznia, mert a vita alapján megadom a megfelelő kalkulust. De hát sajnos, így természetesen elégtelen... Kérem, még egy pillanatra! — szólt utánam amint mély megvetéssel még lépteimben is, kezemben az undorító kígyóként tartott leckekönyvvel egyetlen ugrással már épp az ajtónál voltam. — ... csak azt fogadja el egy öreg embertől, aki véletlenül pap, hogy aki a mások munkáját még elolvasás erejéig sem tiszteli, az nem lesz jó marxistának sem. . . — Majd pont magától tanulom meg, hogy milyen egy jó marxista — vágtam vissza a tőlem telhető leggúnyosabb hangon, de peckes járásom, mintha kissé roskataggá vált volna. Hát eddig a két történet. Az egyik szereplő én voltam, a másik egy ázott veréb, de munkájára rátarti kis falusi kőmíves, a harmadik meg egy öreg pap, akinek tudományos érdemeit megbírálni nem volt módom magatartásom, és persze tudásom szintje miatt sem. Az egyik így okított, a másik amúgy, a vesztes mindig én voltam. S így lettem nyertes. Tűnődöm: a munkára nevelés, a munka tisztelete csak a munkára való szoktatással egyenlő? A számonkérő fegyelemmel nem azonos? A mások munkája iránti tisztelettel nem azonos? A pökhendi kivagyiság vajh’ egyenlőbe a jogos és okos türelmetlenséggel, a tenni, alkotni akarás újabb lehetőségeinek meghódító szándékával? És, ha az a már nevét sem tudom kicsoda kőműves, annak a szerencsétlen, vacak vödörnek boldogtalan tulajdonosa nem zavart volna el, hanem rámhagyja a lógást; ha az a tudós pap nem szégyenít meg méltóságteljes türelmével, és azzal a tanítással, hogy vitatkozni, ahhoz meg tudni és tanulni kell — nos, akkor milyen ember lett volna belőlem? És ha névtelen társaik, a nem pedagógus, de az élet egy-egy területén mégis igényes, szorgosan munkálkodó emberek nem formálnak, mivé lettem volna? Mindenesetre sokkal kevesebb, mint ami lettem, lehettem. Az élet levakarta, néha a bőrömmel együtt, az álforradalmiság minden mázát. Kell a jelszó, amely mozgósít, de a jelszót is munka kiírni falakra, plakátokra egyaránt. És az sem árt, ha szépen, mesteri módon írjuk ki. Mint egy jezsuita vagy mint egy kőműves. Gyurkó Géza 8
