Hevesi Szemle 11. (1983)

1983 / 3. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Pogány Ö. Gábor: Idősebb Szabó István nyolcvan éves

se során, élete végéig se szűnt meg a hivatásával járó ismereteket bővíteni. Id. Szabó István több mint félévszázadon át imponáló szorgalommal, töretlen lendülettel készítette szobrait; bízvást állítható, hogy önismétlés nélkül, leleményesen, újabb és újabb plasztikai megoldásokat találva gyarapította sikereit, fejlesztette művészi eszközeit. A szorgalom, a munkaterv, a rátermettség lett tevékenységének sarkallója, szobrászaténak kiteljesítője, kifejező képességének ihletője. Az alkotás vágyának szenvedélyes izgalma maga is stílusteremtő erő, a mondanivaló előadására egyre több lehetőséget szabadít fel, mind meggyőzőbb indokokat keres a képzetek, megérzések, következtetések szerteágazó változatainak a felkutatására.

Idősebb Szabó István kibontakozásának útját mindenekelőtt a fafaragás határozta meg. Eredetileg mint bognár vette birtokába a fát, megtanult vele bánni, pontosan tájékozódott természete, fajtái felől, emberöltőkre eljegyezte magát feldolgozásának számtalan módozatával; elmondható róla, hogy jól ismeri összes csínját-bínját, keménységének, színeinek hatásfokát a minta hibátlan kivitelezése szempontjából. A faplasztikát a nemes anyagban megvalósuló szobrászat körébe kell sorolni, hiszen a több ezer éves ó-egyiptomi műtárgyaktól, ornamentikától a gótikus szárnyasoltárokon át a mai napig sok-sok jelentős darab keletkezett ezzel a technikával. A márvány, a bronz, a csont mellett a fát mégis főként a népművészek, a szerényebb mecénások megrendeléseiből élő tehetségek alkalmazták elképzeléseik valóra váltásakor. Bizonyosnak látszik, hogy az ilyetén antik vagy középkori emlékek is többnyire népi forrásokból merítették. Kétségtelen, hogy az irigyelt keménységű, örökéletű trópusi ősfa, a cédrus, az eucalyptus, puszpáng, sárkánypálma, baobab a természeti népek fényűzése, régi hiedelmek bálványainak, fekete Afrika, a Távol-Kelet, a messzi Óceánia törzsi isteneinek az anyaga. A faszobor valahogyan ősidők óta a legelemibb vélelmek tolmácsa volt, mert készítője legtöbbször egy szinten állt azzal, aki megkívánta, befogadta, léte velejárójának tekintette. Id. Szabó István ekként lett közelmúltunk egyik legilletékesebb szo- ciográfusa. A népművészet társadalmi bázisán te- szen eleget a „nagyművészet”, a hivatásos képzőművész rendeltetésénék; maradéktalan és maradandó értékek létrehozásán fáradozik. A felhasznált anyag felől közelíti meg művészi teendőit, az anyagszerűség tiszteletben tartása nála viszont nem csupán technológiai kérdés, többről kell döntenie akkor, amikor egy-egy rönköt, száraz tölgyet kinéz valamelyik kompozíciója számára, hiszen a kifaragott fa fajtája némileg a téma értelmezését is meghatározza. Sohase folyamodik forróégövi növényekhez, hogy egy rimóci vagy terenyei menyecskéről portrét csináljon. Stílustalannak érezné idegen földrészről származó, már- már mitológiai asszociációkra ingerlő faanyag igénybevételét az északi bányavidék népének bemutatásakor. A regruták cserből vannak, a teherszállítók hársból, a k'arancsberényi leányákák nyírből, az öregek juharból, a kanászok törökmogyoBányásztoborzás

(Reprodukció: Köhidi Imre}

róból. A tájjellegű választék csak akkor követel nehéz áldozatot a szobrásztól, ha akácban kezd el gondolkodni; a hasadékosan száradó kezelhetetlenül kusza rostok reménytelen küzdelemre kényszerítik a faragót, a kivételek azonban nem cáfolják meg az anyagtani adottságok lényegre utaló szerepét. Bizonyos vidékeken még a fák, cserjék is befolyásolják a szobrászat művelésének szakmai feltételeit.

Persze, helytelen lenne azt hinni, hogy id. Szabó István minden vonatkozásban ki lenne szolgáltatva a fának, mint a szoborban való vizuális elképzelés anyagának. Talán elég lenne arra hivatkozni, hogy vagy tucatnyi művével találkozhatni közterületeken, utcákon, kertekben, tereken, amely művek mindahánya kőből vagy fémből való, s az anyagszerű gondolkodás zavartalan érvényesülését bizonyítja. Amikor ellenben a szókimondó érvelésről, a keresetlen nyíltságról értekeznek hangvételével kapcsolatban, akkor mégis inkább személyes hajlamairól, a vérmérsékletének megfelelő szándékokról emlékeznek hívei, mert bár a közvetítő közeg szervesen ízül a kifejezésmódhoz, végezetül az egyéni belátásnak, érzékenységnek, világképnek van igazán köze a kész műhöz. Felszabadultsága, keresétlensé- ge mellett is ragaszkodik nézeteinek a tárgyilagosságához, észjárásának következetes emberségéhez. Plasztikáinak formanyelve nem hasonlít a műtörténelmi tananyaghoz, sem úgy, ahogyan azt századunk első két negyedében tanították, sem úgy amiként újabban az ábrázolásellenessé- get kötelezőnek nyilvánítják, ö maga érlelte ki a faszobrászat természetes ágazati rendjét, a fafaragás technikai kényszerei szabták meg mondandóinak stiláris jegyeit, azt, hogy mit hogyan érzékeltessen, miként jelenítse meg térben, tömegben közhírré teendő véleményét. Említés történt már arról, hogy az anyagszerűség — a kép3